amikor pont akkor vagyok a Batyin, mint Eszti, és meglátom,
pont nincs fenn nála senki a munkahelyén, így felmehetek hozzá hesszelni,
megírjuk Szonjának, hogy milyen király nekünk, erre kiderül, hogy pont szabadnapja van, tehát ő is feljön,
pont van nálam egy adag tegnap este sült oldalas krumplipürével, azt megebédeljük,
pont szemben van a Parlament, és mi pont az élet császárainak gondoljuk magunkat. ;)
(*sóhaj!*)
...
Tudom, tudom.
Nem haltam meg, na. :)
Csak nem tudom... kevéssé érzek magamon az élettől akkora nyomást, amekkora általában a kreativitást kipréseli belőlem. (Ami elég bosszantó. Nem azért léptem meg melóhelyről, hogy felszabaduljanak a kreatív energiáim??)
Nem az, hogy tétlenül hevertem volna egész májusban, csupán azt hiszem, ez egy olyan időszak volt, amikor csak el akartam vonulni egy kicsit, és csak nagyon kevés dologgal törődni (főként a nagyon szűken vett életemmel és környezetemmel).
De már kipihentem magam, és várnak a tettek, amelyek most kicsit ijesztően magasodnak, mert elszoktam tőlük.
De itt a június a beadandók korszakával,
itt a július Dragéval és az oului 3 héttel,
itt az augusztus Tomi esküvőjével és a Táborral,
...aztán lehet újrakezdeni a világot. :)
Én pedig itt vagyok Budapesten, a barátaimnak, az életemnek, és lassan önként csúszok ki a diák-identitásból, a kollégiumi élet kényelméből (és kényelmetlenségéből), a zh-k és a vizsgák iránti érdeklődésből, az átmeneti megoldásokból, a gyakori hazajárásból, a szakmai és emberi útkeresésből.
Úgy érzem, atommal sem tudnám kirobbantani magam onnan, ahol épp vagyok. :) Ez az elmúlt évekhez képest elképesztően megnyugtató.
Igen, most hosszú évek kapálózását és keresgélését és értelmi-érzelmi zötykölődését pihenem ki.
(egyszerűen imádom Észtország eurovíziós versenydalát. Bár Elina Born miatt kicsit elfogult is vagyok. :3 )
Nem egészen tudom megmagyarázni, mi ez a fura vonzalmam a country zene iránt
De mióta 15 éves koromban megtanultam néhány country akkordot gitáron, mindig visszajön. Még a gót korszakomban is így volt.
Nekem, értitek, aki mindig is városi volt, értelmiségi(szerű), tényleg ízig-vérig európai, feminista, és északi népekkel foglalkozik whatsoever,
tehát nekem visszatérő álmom újjászületni a Deep South délen, Georgiában, Alabamában vagy Arkansasben, egy farmon vagy kisvárosban lakni, pick up truckot vezetni és keresztüllovagolni a földeken, és érezni, hogy minden country dal rólam szól. Pedig a józan ésszel mérve mi sem állna távolabb tőlem.
De mégis, mióta voltam egy county fair-en NY állam egy nagyon rurális szegletében, láttam, milyen könnyedén pattannak fel a terepjáróra az emberek, és milyen keresetlen egyértelműséggel mérik össze a saját tenyésztésű teheneiket, és játsszák a "bucsús" játékokat, és táncolnak az esti koncertre, valahogy folyamatosan visszavágyok abba a szabadságba és vagányságba, amit az ő közelükben éreztem (még akkor is, ha közben nagyon európainak és nagyon bölcsésznek éreztem magam, és nem feltétlenül akarnám feladni a bicajomat és a doktoranduszi szobát hajnali kecskefejésért és sárba ragadt Chevy truckokért. De egy kicsit mégis).
Próbáltam megkeresni a gyökereit ennek a vonzalomnak, de nem sikerült sehogy sem, úgyhogy kénytelen vagyok beletörődni, hogy előző életemben valószínűleg egy dél-karolinai ültetvényes lánya voltam, vagy ilyesmi.
Tehát ma végighallgattam egy country playlistet (a maga hímsoviniszta szövegeivel és bosszantóan modellalkatú bigéivel a klipekben), elmentem orosz beszélgetős délutánra, majd a Food Truck Show-n kifogtam zárás előtt a texasi barbecue árust, aki mikor meglátott, összeállított nekem egy indokolatlan fullextrás burgert a maradékokból (utánam mindenki azért csápolt, hogy ő is olyat kér), most pedig bebújok az ágyba és Elfújta a szél-t nézek.
Hulla fáradtan, a kimerültségtől már-már félrebeszélve, egy sör mellett a Kárpitban (öhhö) magyarázni a lipcsei és a göttingeni nyelvészeti iskoláról: a romantika új definíciója.
Még mindig heverem ki a tegnapot, azt a rengeteg csendes segítséget, vele a talpraesettséget, jószívűséget, amit általam alig ismert finn szakosoktól kaptunk (meg persze a régi, legendás arcoktól), meg azt az örömöt, amit érezni lehetett a tanszéken az eredménytől. Hihetetlenül jó, hogy végül megvalósult, amiért dolgoztunk. Ezért érdemes élni.
A kanapé eddig is a szívem csücske volt, de mostantól különösen. :) És igen, már több mint 24 órája, de akkor sem akarom, hogy elmúljon az érzés.
Mostakkor fogom magam, hanyatt dőlök, és örülök, hogy minden jó.
Megérkeznek és hoznak (majdnem) elég innivalót cserébe azért, amit főzök nekik, elmosogatnak, ha kérem, és betartják a házi szabályokat, de nincs semmi szertartásosság, végighallgatjuk egymást, és rengeteget nevetünk, és ugyanúgy koccintunk, és mindenkinek van egy-egy hasonló sztorija, és szinte túllicitáljuk egymást a képtelen történetekben, és az ablakomból tüncögnek a kilátásra meg egymásra, és mindenki szép és mindenki jóarc, és semmit nem kell magyarázni és senkit sem kell felkarolni, és elképzelhetetlenül boldoggá tesz, hogy ezekben az emberekben valamelyest az a közös, hogy az én barátnőim (és egymást is részben így találták meg).
Zseniális volt.
Idővel elkezdi az ember értékelni azokat az embereket, akiket megismert, és akik hosszú távon az életében maradtak. Fiatalabb korban még lehet haverkodni mindenkivel és kevésbé fontos emberekkel is fenntartani a kapcsolatot, mert ráérsz és mert a világ izgis, de idővel lekopnak azok, akik nem tisztelnek, nem tudnak azonosulni az elveiddel, vagy túl unalmasak.
Akik pedig megmaradnak, azok minden évben egyre értékesebbnek tűnnek.
És tök jó rájönni, hogy szívgörcs nélkül lehet őket összeereszteni. :)
Így kell szerencsésnek érezni magam, hogy ezek az idióták mind az életemben vannak. :)
Hétfőn a kolibüfében elbeszélgettem két idegennel.
Mondtam nekik, hogy szövegíró vagyok és mesterszakos finnugrista hallgató.
De most már, ugye, csak az utóbbi vagyok. Azért, hogy főállásban legyek hallgató. Most már többet nem mutatkozhatok be dolgozó emberként, vagy online kommunikációs szakértőként (bár a tudás, ugye, nem vész el - a munkahely azonban igen).
Magabiztosnak éreztem magam akkor és ott, ezekkel a tényekkel a hátam mögött, a magabiztosságom látszódhatott, mert mind a két idegen azóta újra megkeresett. Jólesett érezni magamon, hogy nem jövök zavarba tőlük, és higgadtan, lazán válaszolgatni a kérdéseikre. Akkor is, ha nyilván egy-két kérdésükkel szándékukban állt kihozni engem a sodromból (és nem sikerült).
Tücsi a minap megállított a tanszék előtt, kérdezett néhány kínosat ("tehát mi lesz a kutatási témád?"), és adott néhány tanácsot tudományos előmenetellel kapcsolatban.
És azóta ez kattog a fejemben.
Most már nincs más, csak tudomány. Nincs több kifogás és magyarázat. Meghoztam egy döntést valami javára, mostantól ezt csinálni kell. Úgy értve, hogy azonnal. Ezt akartam, tessék, itt van. Mi tehát a kutatási témám? Hogy állok a nyelvekkel, a szakirodalommal? Hány külföldi szakértőt ismerek? Na?
Néha "mentorhiányosnak" érzem magam. Mintha senki sem akarna velem szívesen foglalkozni, csak örülnének, ha letennék valamit az asztalra - csak nekik ne legyen vele dolguk. Azt hiszem, jó vagyok abban, hogy ne ítéljek túl hamar, és ha ítélek, akkor sem végérvényesen, de most, látva a szakma érzelmi hátterét, kicsit megijedtem.
Nappalokat, éjszakákat beszélgetek át "kolléga-jelöltekkel", és mindig szentül megfogadjuk, hogy minket nem fognak érdekelni az egyéni sérelmek. Minket a tudomány fog érdekelni, mert nekem az egyetem első óráján az első 10 percben megtanították, hogy a tudomány kérlelhetetlen igazságkeresés. De még nagyon sok mindent nem tudok, és kicsit félek belesétálni ebbe a labirintusba, amit választottam.
Szeretnék kikezdhetetlen lenni.
Szeretnék lelkes maradni.
Szeretném a célon tartani a figyelmemet, é nem az akadályokon.
Szeretném megőrizni a tisztaságomat és a nyugalmamat.
Tücsi azért látott el tanácsokkal, hogy mi ne fussunk bele azokba a hibákba és rossz tapasztalatokba, amikbe ők anno. De nem tudom, ki lehet-e ezt védeni. Meg azt se, hogy ugyanazok-e a céljaink.
Asszem Obama mondta azt, hogy ha el-elgondolkodsz, hogy jó úton vagy-e egyáltalán, azzal nem jutsz sehova. Azonban ha a célra és csakis a célra koncentrálsz, valahogy sikerülni fog, és útközben az értelmét is megtalálja.
Pécsi IFUSCO, wtf. Ennél már csak az a nagyobb wtf, hogy
jövőre Hanti-Manyszijszkban lesz. (Ha minden igaz.)
Egy kicsit még midig összevisszaság van a fejemben. Valahogy
mintha még mindig nem zárult volna le… talán mert legszívesebben belenéznék
mindenkinek a fejébe, aki velünk utazott ezen a jó kis indokolatlan úton, és
addig rugóznék rajta, ameddig teljesen le nem nyugszom (bele nem törődök a
tejbe).
De én nem vagyok szervező, és nincs beleszólásom, nekem csak
jönnöm kell, szállást biztosítanom, és jól érezni magamat… mint mindenki
másnak!
!!!
Érdekes, ahogyan ez a 4 nap alatt én is újra felfedeztem
Pécset. Általános iskolás koromból vannak emlékek az egyetem épületéről, az
Alkotmány és Ifjúság útja környékéről, és most egészen új élményként éltem meg
az egészet, a buszozást, a gyalogolást, a domboldalakat, Pécsnek ezeket a valahogy
nagyon a 90-es évekre emlékeztető negyedét.
Mint egy hullámvasút. Nagyonjónagyonjó,
nagyonaggódásnagyonaggódás.
Megspékelve azzal, hogy minden sarokról a múltam röhög
vissza rám, ami egyébként is mindig megnehezíti a Pécsett tartózkodásomat. Meg
hogy én tudom, érzem, látom, bökném magamból kifelé, hogy mire van épp szüksége
a konferencia résztvevőinek, de nem tehetem meg, mert ez nem az én dolgom. Néha
konkrétan viszketett a talpam, a kezem, az agyam.
De tényleg jól érzi magát mindenki, és tényleg nem
elégedetlenek, meg így képzelték el, meg kaphatnak-e reggelit, meg lehet-e
szólni anyáméknak, hogy segítsenek, meg nem baj, hogy utolsó busszal kell
menni, de nem gondolnak rosszat rólam???
Oké, sétáljunk egy kört, üljünk le, rakjuk össze igenis az
előadásunkat hajnali 3-kor, okosak és ügyesek vagyunk drágaság, nem baj, hogy a
jegypénztárak zárva voltak, mindenki feltalálja magát.
De az előadások!
De a bemutatkozóest, pláne a hülye komi játék meg a
Superudmurti!
De a nagyonkedves mari csajszi, akinek beszélhettem mariul!
De egyébként az emberek! <3
De a hullafáradt, mégis iszonyú jó fej pécsi banda!
De az imprószínházalás!
De anyukám, aki eljött megnézni minket!
De apám, aki előadta a nagy bölcsességeket a rengeteg
pálinka mellett! (seggszög!!)
De a finnugor csillámfaszláma, meg a saját kis őrültködésünk
az éjjel (töltöttkáposztával!!)
De az utolsó esti konyhában ücsörgős beszélgetés Lillával és
Gergővel!
De Ditta, aki mindent olyan talpraesetten és ügyesen
leszervezett!
De Olesia arca, amikor felköszöntöttük!
De a Mariamoi éneklése a Király utcában!
…
Volt egy pont, amikor egy kicsit minden szörnyű volt.
Idehoztam egy rakat embert, de folyton ideges vagyok, 2 napig hallgattam
előadásokat, a végletekig gyötörtem magam a saját előadásommal azért az 5 percért,
eljátszottam itt a nagy valakit, pedig, makogtam oroszul, finnül, mariul,
pedig, aztán ezt az egészet minek is?
Egy tányér marharaguleves a Korhelyben aztán visszaadta az
életfunkcióimat, és végre egy kicsit Pécsbe is visszatért a hitem.
Mégis miért gondoltam volna, hogy a szülővárosomba
szervezett IFUSCO ugyanolyan valóságból kiszakadós élmény lehet, mint az
eddigiek?
Meg miért is ne lennék szorongós, és aggódó, ha történetesen
a konferenciázás-szervezés-szállásadás mellett még dolgozom is, mert szabadságot
már nem kapok.
Vagy mit pörgök itt a szervezés minőségén, amikor eddig a
pécsiek jó esetben is csak 1 IFUSCO-n voltak, és még csak nem is finnugristák?
Ahhoz képest egészen fantasztikusan maga a csoda. Ezt így kell szeretni, és
lehet is.
Péccsel, és fura angol beszéddel, és szoci sétálóutcával,
meg kókányolt előadásokkal, helyi hetijeggyel, kánikulával és megfagyással,
sálvétellel, utolsó pillanatban összeálló szervezéssel, porokielivel, udmurtok
utaztatásával a 42-es buszon.
És igenis ez nem az első IFUSCO-m volt. És igenis tetszett
az embereknek az előadásom, és örülnek, hogy meghallgathatták. És igenis jól
esett a mariknak, hogy beszélgettem velük. És igenis hálás a banda a
szállásért-szervezésért. Gergővel pedig már nem csak random résztvevők vagyunk.
Szóval büszke lehetek Pécsre, az eltöltött időre, magamra, a
csapatra.
És leszögezem, <3 Lillának, és <3 Dittának, és <3
Danielnek, és <3 Oleszjának és Marinának, és <3 Liljának, és <3 Németh
Daninak és Herczog Zolinak meg a többi szervezőnek, és hihetetlenül sok <3 a
családomnak, főleg anyának és Zsófinak, de mindenkinél jobban <3 Gergőnek.
Kisétáltam a Duna-partra a nagy esti turistaözönben.
És lecsesztem magam, hogy hogy lehetek ekkora pózer.
Na nem baj, ám legyünk pózerek. Tulajdonképpen ez sem érdekel.
Érdekes, ahogy az ember a reneszánszát éli a munkahelyén a felmondási idő alatt. Az életben nem írtam ilyen profi szövegeket, és láttam át ennyire a teendőket. És kaptam pozitív visszajelzést. :) De persze nyilván ez olyan, hogy ha nem lennék felmondásban, ugyanúgy szoronganék.
De úgy várom a munkanélküliséget.
Hogy csak na.
És úgy imádom ezt az időt. És olyan jó, hogy április van.
És +200 pontot adok az emberiségnek, hogy ilyen hihetetlen drága egyedei is vannak, mint akikkel az elmúlt napokban találkoztam. Bonyolult, nehéz életszakaszban vagyok épp, de ez mintha inkább csak motivált volna mindenkit arra, hogy még kedvesebb legyen, mint amilyen egyébként. What kind of sorcery is that...? :D
És holnaptól IFUSCO. Pécsett! :3 És ez bizony kezdi elnyomni az agyam bármilyen egyéb, nem ezzel foglalkozó részeit. A komi Alex már itt van Pesten, folyamatosan tölti fel a képeket az útjába kerülő látnivalókról, és lassan én is hangulatba kerülök a pentatonikus skálák és a kvintváltás során.
Meg a nagy szervezésben!
Most valahogy úgy érzem, hogy teljesen át tudom érezni az élet és a dolgok szépségét. Nem nyomaszt valami folyamatos visszafogás.
Budapest hazafelé menet igazi Ghost Town volt az odamenetelhez képest.
És gyönyörű.
Emelem poharam arra az időszakra, amikor mindenki jobban fogja tudni, mint én. :)
