Mari mezők 7. - muraltaš-kuštaltaš in da house

Lassan este 9, holnap 4:30-kor kelek, mert az alvás a gyengéknek való. Meg az értelmesen felöltözés is: a holnapi imádkozásra szoknyában illene mennem, de azt nyilván nem hoztam, úgyhogy az egyik kendőmet fogom lapszoknya módjára magamra applikálni. Amúgy eső lesz és vihar.

Tegnap este kicsit feszengve ültünk be a mari étterembe, ahol elvileg a kaja mellett koncert és diszkotyéka volt a program. Nasztya és Dima sem mozogtak otthonosabban a környezetben, mint mi, ráadásul kedvenc Alekszejünk valami haverját is elhozta, aki épp akkora marikedvelőként mutatta be önmagát, mint ő. (Ő amúgy a negyedik csoporttagunk, ijesztő, állítása szerint vannak mari gyökerei és ezért nagyon érdekli, a valóságban olyan nehezen tanul, hogy külön csoportot kellett neki létrehozni.) Szóval valahogy megoldottunk, hogy kapjunk kaját, ez esetemben egy indokolatlan véreshurkát és desszertként sült túrót jelentett, közben vizsgáltuk a többi vendéget. Faluban született, városba került középkorú és idősebb marik: esztrádzene szólt az anyanyelvükön, egy-egy vendég már két kezét feltartva ropta a marik elegáns táncát. Kisvártatva megjelent egy énekesnő, láthatóan a helyiek nagy kedvence, és beindította a partit.

Az este a továbbiakban valahogy így nézett ki: Nasztya unszolására én is a parketten landoltam, lassan-lassan megtanultam az alaplépéseket, és kezdtünk jól szórakozni, aztán az énekesnő külön nekem köszönetet mondott a színpadról, amiért eljöttem, és további sok sikert kívánt (felismert ugyanis a tévéből), aztán elkaptak a mari nők, táncolni kellett velük, random embereknek üdvözletüket küldték Morko járásba (oda megyünk holnap), aztán hirtelen megjelent egy üveg Elnet vodka az asztalunkon, meg egy újabb nő Koivunen úr körül ellipszispályán, aztán mindannyian a parketten, esetenként sűrűn vittuzva, hogy ez is a vodka miatt van, aztán záróra lett és elkezdtek minket kipucolni a helyről, de a nők népdalokat kezdtek énekelni velem, és fel akartak minket venni ismerősnek vkontaktén, aztán Nasztya és Dima sikeresen betömtek minket egy taxiba és hazateleportáltak, nem tudván, hogy nálunk otthon még van sör, és hajnali 2-ig bizony filozofálni fogunk a finnugor világról, az Elnet vodka által inspirálva. Pedig bizony ezt tettük.

 ~

Voltak dolgok, amiket jobban élveztem már életemben, mint a másnapi zötyögős buszutat Morko járásba, de azért az első szenvedések után ezt is eléggé élveztem. Nem tudom pontosan miért, az egész napot végigvigyorogtam. A kátyús utak közt kacskaringózva megjelentek végül a díszes ablakú faházak és a dobtetőkön zöldellő nyírfaligetek. Elkapott a szemem pár bekötött fejű nőt, aki éppen oda igyekezett áldozati ajándékokkal megrakva. Nagyon örültem, hogy végre vidéken vagyok.

Lidia tanárnő elhatározta, hogy itt bizony egész nap mariul fogunk beszélni, de mivel magunkkal hoztuk Alekszejt és a világ legidegesítőbb tolmácsát, akik egy szót sem értettek mariul és vadul csápoltak, hogy hol az istenben van az orosz nyelv, nyilván ez a próbálkozás megfeneklett. Rendkívül bosszantott az is, hogy amint odébboldalogtam ismerkedni és nézelődni, mindenki azonnal a nyomomba eredt, és mire egy szót kinyögtem volna, egyszerre 3 nyelven robbant szét a beszélgetés: mariul kezdtem, mariul válaszoltak, majd gyorsan oroszul is, mire a tolmács triggert kapott, kivette a kezemből a társalgást és azonnal különműsort csapott oroszul, majd mögöttünk szaladva a nyilvánvaló részeket angolul is elmondta, nehogy odébb tudjunk menni. Így azért rohadt nehéz a marit gyakorolni, ha az egyik társunk az oroszon kívül semmi más nyelven nem tud megmukkanni és állandóan faggatózik, a másiknak pedig fixa ideája mindent angolosítani.

Egy falusi iskola jubileumának ünnepségére csöppentünk be, ahol szintén tudatták az egybegyűltekkel, hogy jelen vagyunk. Eleinte tartózkodó kíváncsisággal vizsgálgattak minket, aztán a legbátrabb néni elénk ugrott egy adag házi süteménnyel, a következő pedig már röviditallal. A helyi fiatalok, 10-14 évesek facepalmolva nevetgéltek, majd megkérték, hogy fotózkodhassanak velünk. Ollé, irány az instagram! Értették a mari beszédet, bár nekünk inkább angolul válaszoltak. Már épp kezdték volna mariul is kinyitni a szájukat, amikor betámadott a tolmács nő, fél füllel meghallva az angol szavakat, és vérszemet kapva teljes testszélességgel rávetette magát a fiatalokra, engem odébbtuszkolva, hogy kifaggassa őket az angoltanulásukról. Voi vittu saatana perkele, sokszor utáltam már ezt a nőt, de annyira még sohasem, mint ekkor. 3 éve várok erre az alkalomra, végre fiatalokkal tudnék mariul beszélni, ami a legfontosabb lenne az egész hülye izében, amit csinálok az életemmel, erre idefurakodik ez a nő, aki nyilván elpusztul ha öt percig nem beszélhet angolul, és elrontja az egészet. Viszketett a tenyerem, gyorsan a felkaptam vele inkább egy kaporillatú melnát (mari palacsinta), és Koivunen úrhoz ballagtam, akivel épp egy helyi pasi saját finnországi élményeiről beszélgetett. Lassan az a rendszer alakult ki, hogy minden egyes kimondott mari mondatom után kaptam egy felesnyi házipálinkát, és épp elkezdődött a táncolás, amikor Lidia tanárnő takarodót fújt, úgyhogy sajnos mennünk kellett, mielőtt az asztal alatt kötöttünk volna ki. A fiataloknak megköszöntem a beszélgetést, és hazazötyögtünk, azóta gyógyulunk.

Hajnali fél 5-ig.

Megőrülök attól, hogy pont azok vágják tönkre az utunkat, akiknek elvileg segíteniük kéne.

De végre basszus végre: emberek!

Mari mezők 6. - a színfalak mögött

Fotózni kéne, gondoltam, miközben a sáros joskar-olai lakótelepen vágtam át a szürke téglával burkolt panelek között. Egyrészt mert Bradley úr megkért rá, másrészt hogy megkönnyítsem a saját dolgom, és ne mások képeire legyek szorulva, amikor beszámolót meg ppt-előadást kell tartanom a történtekből.

De ha megállok fotózni, rögtön mindenki tudni fogja, hogy turista vagyok. Vagy ügynök. Ha láthatatlanná válnék, bizony megörökíteném a panelek közt megbúvó sötétbarna vénséges faházakat, az üvegezett balkonról kikukucskáló vörös macskát, a hímzett terítőn a vázában a művirágot. A bútorlapból összetákolt járólapot a sárban, a haldokló másodpercszámlálót a gyalogátkelő felett.

Ehelyett megint hagyom, hogy a lábam vigyen, és beszívjam a hangulatot az esőillattal, ebben a sokat nem fotózott, turistáknak nem szánt városrészben. A fejemben сырок és a délutáni színházlátogatás járt.

Lelkes fiatal mari színészek zenével-tánccal, mi több, interaktív játékokkal mutatták be nekünk a marik látványosságait: áldozás a küszotóban, sorykjol ünnep, lagzi, jellegzetes piros-fehér ruhák, a könyökömön jönnek már ki ezek. Hát nem értitek? Én egy igazi áldozást szeretnék látni, egy igazi falut, melyben megtartják a sorykjolt, nem étteremben akarok enni komanmelnát, ellenben érdekel az elhagyott kolhoz, a fával fűtő anyóka, a kátyús úton hétvégente hazajárkáló fiatalok története. Nagyon drágák itt a színházban, hogy beöltöznek marinak, de én szívesebben beszélgetnék velük civilben. Nekem úgy is marik.

Miközben az idegenvezetőnk a színfalak mögé vezetett minket ékes oroszsággal, kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy én is ezt csinálnám Budapesten a turistákkal. Elhajtanám őket a Szimplába vagy az Instantba, meg egy termálfürdőbe, bár én magama egyikbe sem szoktam járni, aztán közölném, hogy Budapest látványosságai a Parlament meg a Bazilika meg a Várnegyed. Mindhárom hely számomra totálisan indifferens (kivéve persze ha tüntetni kell). Nemrég egy izraeli turista megkérdezte tőlem, hogy no jó, de hol találkozik igazi magyarokkal. Nem tudtam mit válaszolni. Küldjem ki a külvárosi kiskocsmába? Kollégiumi buliba? Helyi underground koncertre? Amúgy meg ezek is hol és mikor vannak?

Pedig valószínűleg erre vágyott volna. Nekem is azok a legszebb emlékeim, amikor vegyülök a helyiekkel. De egy ilyet összehozni egy turistának annyival nehezebb, hiszen én sem fogom kézen a külföldieket és vezetem be az életembe, és nyilván ők sem teszik ezt velem. Nagyon azt akarják, hogy jól érezzem magam, de hát a külföldinek ösztönösen a turistalátványosságot adják. Ott vannak szép épületeink, ni, nézd.

Miután a színházmúzeumban végeztünk és az orosz turisták elsétáltak, a vezetőnk továbbvitt minket a beljebb lévő szobákba. Meglepett örömmel marira váltott, mikor megtudta, hogy azt jobban értem, és sem Koivunen úr, sem Murakami nem volt hajlandó visszakérni az orosz nyelvet, hiába alig értettek ezután valamit. Vezetőnk belelkesedett, sőt, kicsit még a nyelvjárását is kihallottam, bevitt minket a díszletkészítő műhelybe is, meg a jelmezraktárba. Feltett pár kérdést nekem, láthatóan örült a létezésemnek, bár én rendszeresen megbotlottam a képzőkben és ragokban.

Megfáztam és nyamvadt vagyok, de most, hogy végre kisütött a nap, és van egy kis idő pihenni, már nem olyan vészes a helyzet. A nyelvtudásom nagyot fejlődött már ez a hét alatt, és bár a marik nem ölelnek azonnal a keblükre, mint az udmurtok, azért meg tudnak hatódni egy-egy lelkes külfölditől.

Mari mezők 5. - Ha még egyszer...

...arra ébredek, hogy szakad az eső, miután egész nap és egész éjjel szakadt...

...megkérdezik a kísérőim, hogy hogy aludtam, majd némaságba burkolóznak a nap hátralevő részére...

...a másik csoport oktatója mariul mond valamit nekem (egy gyógypedagógus tagolásával), majd gyorsan oroszul is elismétli, hogy megértsem...

...az angol fordítónk random tárgyakra bökdös és kikérdez minket, hogy tudjuk-e az angol nevét...

...elmagyarázzák nekem, micsoda a komanmelna...

...orosz terminológiával próbálják megértetni velem a nyelvtant, mert hát nyilván tudom, mi az a сложноподчиненный предложение...

...a tanárom panaszkodik, hogy inkább a gyerekeivel lenne otthon...

...vásári látványosságként cibálnak ide-oda, mikrofont dugdosnak az orrom alá és még ahhoz sem veszik a fáradságot, hogy kérdezzenek valamit, csak közlik, hogy mondjak valamit mariul...

...lefagy a 4G-sként vásárolt internet...

...hulla fáradtan hazaérve még a portás is nekiáll oroszul tanítgatni, és addig nem adja oda a kulcsot, amíg el nem ismételtem az újonnan tanult szót...

...ennek a kollégiumnak a négy falát kell bámulnom egész este, míg a japán az ipodjába temetkezik, Koivunen úr meg mártírarccal néz a semmibe...

...én esküszöm belefojtom magam az első óriáspocsolyába odakint.

Valószínűleg ez a sors vár rám.

Mari mezők 4. - a kérdés, melyet időnként felteszünk magunknak

Koivunen úrral vacsit készítettünk. Ez azt jelentette, hogy az akciós kolbászt én egy felfordított fazék fenekén szeleteltem a bicskámmal, míg ő egy salátás tálba szedegette a felszeletelt darabokat. Mert ebben a kollégiumban amúgy nincs tányér, se vágódeszka, se kés. De ahogy Koivunen úr kiemelte a kolta számi feliratos pólójában, miközben a vót nyári kurzusról szerzett szatyrából előkapott egy sört, bunkók sincsenek.

Mi a francot csinálok én itt az életemmel? - bukott ki belőlem a kérdés az ablakpárkányon ülve (székek sincsenek amúgy). Egész nap mariul susogtam a tanáromnak a csak belőlem álló haladó csoportban, a marizás folytatódott a tanáriban, magamba döntöttem vagy 5 kávét, aztán egy stilizált mari népviseleteket gyártó manufaktúrában ránk próbáltak tukmálni kb. mindent (aztán egy mari ruhába végül tényleg beleszerettem), majd mehettünk vissza ebbe a halálszagú kollégiumba, izé, pihenni, eltűnni a láthatárról, rántottát sütni az üres konyhában. Ez volt a mai nap.

Koivunen úr szúrós mosolyt eresztett felém. Hát, mit csinálsz az életeddel? Lehetnék most valahol fényévekre ezektől. Lehetnék otthon a kényelmes otthonomban és mehetnék 9-re dolgozni valahova. Akkor nekem nem mondana semmit kurzustársam sevettijärvis pólója, nem mutogatta volna a japán pasi, hogy beszkennelt egy fél tatár szótárt, és nem olvasgattunk volna egymásnak sztálinos vicceket észtül (persze aztán angolul is, hogy értsük).

Menőn hangznak ezek leírva, de adott helyzetben az embernek emlékeztetnie kell magát, hogy most éppen menő helyzetben van.

A kihalt kollégiumban, a magányos sörével és holnapi nescaféjával, meg a reggelig megtanulandó 50 mari szavával együtt.

Miközben hoztam még egy sört, Koivunen urat a folyosói kanapén találtam a laptopja fényében, ugyanis a japán túl hangosan horkolt a szobájukban.

Elämä on heviä.

Mari mezők 3. - bábelhalak

Az első teljes nap a Vörös Városban. Koivunen úrral lélekben felkészültünk rá: ide-oda mászkálás, adminisztrációs zsonglőrködés, százezer fénymásolat, mindenkinek bemutatkozás, fontos emberekkel kezet rázogatás, a kísérők utáni vágtatás szűk folyosókon, és persze sok-sok perc várakozás. Kiegészültünk egy hedonista japán pasival (mindannyiunk maradékát megette, pedig háromfogásos ebédet kapunk bónusz túrós batyuval!!!) és egy rém ijesztő moszkvaival, és valóban így telt a délelőtt. A hosszú ücsörgések alatt kínomban Nasztyát az esküvői képeimmel szórakoztattam.

- Bogáta, da? - csapott le rám egy nő azonnal, amint megérkeztem a nyitóünnepségre, és a kezéből kimeredező mikrofonból azonnal tudtam, mi következik. Mire kettőt pislogtam, már egy kamera rögzítette teljes zavaromat, ahogy épp minden önbizalmam elszáll, mert a nőnek már az első kérdését sem értettem. Harmadszorra azonban végre sikerült elkapnom, mit kérdez, és a továbbiakban relatíve simán lefolytattuk az első mari interjúmat.

A nyitóünnepség jó hangulatban zajlott, a kötelező rektori szónoklattal, az egyetemet bemutató kisfilmmel, éneklő performansszal, pipa, pipa, pipa. Aztán felállítottak vigyorogva, hogy akkor ha esetleg mondanék pár szép üdvözlő szót mariul. Szédelegve felálltam, levágtam egy kis standupot, és magamban százszorosan áldottam Tanját, hogy előre felkészített ezekre a helyzetekre. Nem is sikerült rosszul, és miután mindenki elmondta a mondandóját, zárásként, mint valami Miatyánkot, berakták a Jüržö Jüres karaoke verzióját, mi meg közösen elénekeltük. Oj, molan tyj joltaš, ot ončal ümbakem?

Jártunk egy kört a belvárosban végül, a kissé kihalt Brugge-kópia folyóparton, a csipkézett homlokzatú paloták közt, a templomból kiszabadult apostolok tombolását bámultuk. Róttuk a kövezetet és igyekeztünk nem halálosan unalmasak lenni mari kísérőink számára, bár valószínűleg azok voltunk. Megbotránkoztattuk őket azzal a szándékunkkal, hogy be akarunk ülni valahova egy sörre.

Végül, ahogy nézem, nem kerültem bele a mari nyári egyetemről szóló esti hírekbe.

Még mindig tetszik ez a város, de elkezdtem iszonyatosan vágyni vissza Udmurtiába.

Mari mezők 2. - jüržö jüres

Vü Bogata, da? - kérdezte egy csinos középkorú mari hölgy, Lidia tanárnő, mikor megjelentem a vonat lépcsőjén. Da! Egy mosolygós mari lánnyal várt, illetve Koivunen úrral várt, aki szintén a vonatról szabadult le. Gyorsan tisztáztuk a nyelvi viszonyokat, néhányszor beleakadt a nyelvem a mari magánhangzókba, aztán elutaztunk a kollégiumba. Joskar-Olában vagyok, tényleg, wow.

Izsevszkben nagy szó volt, hogy az új kollégiumban lakhattunk, ami eredetileg csak az olajmérnök-tanoncoknak volt fenntartva, így Joskar-Olában fel voltam készülve mindenre - arra pont nem, hogy az izsevszkinél is újabb épületben leszünk elszállásolva, ahol sem Lidia tanárnő, sem a diákok nem jártak még. Egy egész szint lett a miénk Koivunen úrral, külön kéthálószobás lakrészekkel, és még meleg víz is volt. Mindenhol a még feltakarítatlan festékpor és cementtörmelék látszódott, érződött. Hagytak minket pihenni egy kicsit.

A kőkemény, kissé büdös ágy azonnal magába szippantott, sokadszorra belealudtam Katja Kettu Éjlepkéjébe, melyet Tanjáról kaptam ajéndékba, és melyben igen prominens szerepet játszanak a marik és mari hitvilág. Rohadtul nem ezt kéne olvasnom, mondtam magamnak százszor az út előtt és alatt, mert a könyv borzalmas, kínozza az olvasóját, és mindent csinál, csak kedvet nem Mariföldhöz. Mindenhol kosz, szenvedés, reménytelenség, barátságtalan emberek, az észt út előt kisebb depresszióba estem tőle. Valahogy a délután során legyűrtem az utolsó oldalakat.

Nasztya és Dima. Ők a nekünk kirendelt kísérők. Marik, mari tanárnak készülnek, egymás közt mariul beszélnek, és ha direkt hozzám szólnak, még értem is, mit. Azonnal egy mari kajáldába vittek a gyomrunk állapotától függetlenül, bekapcsoltatták a személyzettel a Jüržö jüres (=esik az eső, mari népdal) diszkósított verzióját, és belénk kanalaztak egy adag podkogolo-t, amit mellesleg, baszki, jól tettek, mert ISTENI finom volt. Ezért még vissza fogok jönni, akkor is, ha a pincérnő orosz volt, ellentétben a közeli utcai árusokkal, akik kertjeik zöldhagymáit és kaprát árulták a járókelőknek. El akarunk menni megnézni a híres belvárost, de mit adott az Isten, leszakadt az ég, sehogy sem akart elállni, így 1-2 óra szenvedés és újbóli SIM-vásárlás után (mert persze Moszkvában átvertek) hazataxiztunk. Jüržö fuckin' jüres.

Joskar-Ola, a a mari Vörös Város, a volga-vidéki Disneyland! A város, melyet egyébként rémes (és nemrég bebörtönzött) elnöke épített újjá vörös és fehét téglából a Kreml és a belga hanzavárosok keresztezésével, ezzel egyszerre vonzó és groteszk külsőt adva a centrumnak. Mennyit hallottam, milyen zavarbaejtő hely ez, mely mari kultúrát nyomokban sem tartalmaz.

De ahogy az óriáskerékről letekintettem a csipkézett homlokzatokra és belvárosi nyírligetekre, nem éreztem a beharangozott groteszkséget. Kisgyermeket családokat láttam és turistákat, és eszembe jutott, hogy Udmurtiában többen elragadtatással beszéltek Joskar-Oláról, mint szépséges és élhető városról.

A boltok és éttermek közt fel-felbukkannak mari feliratok. A kísérőink egy percig sem zavartatják magukat, bárhol simán megszólalnak mariul. Az utak kátyúsak, de a város emberléptékű és parkosított, baszki, még a lányok sincsenek úgy kifestve-kikenve, mint azt vártam volna. Nem érzem azt a nyomasztó légkört, amit vártam.

Koivunen úrral begyűjtöttünk pár sört és egy csomag gyorsfagyasztott pelmenyit, átsuhantunk az anyáskodó portás őrző tekintetén, és Lidia tanárnőtől kapott kölcsönfazekak egyikében ripsz-ropsz vacsorát főztünk. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez volt az első alkalom, hogy bárki is használta ezt a konyhát: még sót és olajat is nekünk kellett vennünk. Kopottas finnséggel és a Baltika sörökkel próbáltam áttörni Koivunen úr tipikus finn tartózkodásán, és kisvártatva lelkesen cseréltük az eszmét a közös emberekről és sugri-mugri élményekről. Nem lesz itt olyan nagy baj, éljen a zöld könyv PDF-változta!

Holnap 8-kor indul a hivatalos megnyitó. Remélem az ágy nemsokára újra beszippant. Most hirtelen kicsit szorítja a gyomrom a tény, hogy egy tök kihalt nyolcemeletes épületben lakunk Koivunennel ketten, de remélem az ágy úgy magába szippant, ahogy délelőtt tette.

Joskar-Olában vagyok. Poro er.

Mari mezők 1.

Zötty-zötty, zötyörög velem a vonat. Szokásos helyemen fekszem a placckarton, és igazából egyszer már majdnem elaludtam, csak a kalauzka felriasztott a jegyellenőrzéssel. Körülöttem orosz és mari arcok. 14 óra múlva Joskar-Olában leszek tényleg. Útitársam két kicsi lány, de olyan fáradt vagyok, hogy nem zavar a zajongásuk. Éjjel nem aludtam, a repülőn kb. egy órát. Nehéz volt elengedni Csabát a sötét esős hajnalban, a wizzaires járatok tömegére várakozó emberfolyamhoz méla undorral csatlakoztam.

Eddig minden rendben, a tavalyihoz képest jóval nagyobb rutinnal veszem az útlevél- és poggyászellenőrzés, a moszkvai metró, a csomagmegőrző, a fővárosi őrületes tömeg és rohanás adta kihívásokat. Petra az oldalamon igyekezett tartani a lépést, ő Izsekvszbe készül az udmurtokhoz, de addig egy kis segítséggel volt alkalma megcsodálni a Vörös Teret. A Tér még mindig ugyanolyan, mint tavaly, mint négy éve, könnyedén elbírja magán a több tízezres turistatömeget, mely túlnyomó része oroszokból és kínaiakból áll. Hömpölyög a sor a Kreml és a Lenin-mauzóleum előtt, fiatal lányok mogorván utasítgatják barátnőiket a tökéletes instafotóhoz a Vaszilij Blazsennij székesegyházzal, menyasszonyok és vőlegények szegik meg a „fűre lépni tilos” szabályt egy jól sikerült fénykép kedvéért. A GUM áruház még mindig kínosan tökéletes a luxusmárkáival, a metró lengőajtaja még mindig pofán csap. Mire az I. Sándor-park másik végére értem, a lábfájástól lendületből elterültem a füvön, ami valószínűleg nagyon szexin sikerült, mert máris ott termett két orosz srác, akik messziről nevettek ránk, majd odajöttek dumcsizni velünk. Szánalmas orosztudásom maradékát is letagadva adtam tudtukra, hogy nem kívánok oroszul flörtölni velük, így csalódottan elballagtak. Mi pedig fájós lábbal vonszoltuk vissza magunkat a Kazanyszkij pályaudvarra, ahol Petra felkedezte a ϲырок-ot, én pedig az évtized ötletét, a csapolt sört a KFC-ben. Ez mindenen segített egy kicsit.

Szóval most zötty-zötty. Nem gondolom túl az elkövetkező napokat, nem is nagyon van mit. A jelenben tartom magam, minden majd történik úgy, ahogy kell neki. Akkor is, ha az nem mindig lesz tökéletes.