Mari mezők 9. - a Nagy Fehér Isten

A liba elhalóan gágogott egyet, miközben a nyakát nyiszálták, majd a feje az áldozópap kezében maradt. Fejetlen teste még percekig rángatózott.

Tanjával rettegtünk végignézni, ahogy rutinosan feláldozzák a halálra rémült állatot, de valahogy olyan simának tűnt. Megkövülten bámult gazdája kezében, a kart (áldozópap) egy parázsló husánggal körbefüstölte a Nagy Fehér Isten tekintélyes nyírfájánál, majd egy másik kart fogott egy nem is olyan nagy kést, és némi erőlködés árán (a liba ekkor ugyanis tiltakozni kezdett), kifeszítette a nyakát és elvágta, mint egy makacs kötelet. Nem is egészen volt egyértelmű, mikor halt meg az állat. De a feje a földre hullott, mint egy felesleges alkatrész, és mostantól kezdve már csak anyag volt, amit meg kell kopasztani, szét kell szedni, levest kell belőle főzni, a levest meg kell enni.

Személy szerint én először láttam ilyet, és nyilván kicsit megrázott, de hát minden nap ezrével ölnek meg állatokat a kedvemért, legfeljebb azok nem ettek füvet az utca mentén, nem totyogtak a zöld mezőn, nem úszkáltak a halastóban, hanem egy kicsi ketrecben várták meg saját megnövésüket és halálukat.

Koivunen úr kissé kerek szemekkel ballagott felém a szent ligetben: ő egy birka feláldozásába csöppent bele az imént.

Reggel 5:20-kor indultunk Joskar-Olából az esőben, Tanja szerzett nekünk helyet két kart mellett Uncso faluba. Az utolsó pillanatban valaki lemondta az 5. helyet, így Tanja is beülhetett mellénk, és így zötyögtünk Morko járásba. Gumicsizmám a tanáromtól volt, esőkabátom a portástól, a "szoknyámat" inkább nem kommentálnám. Kenyér, pénz, kendő megvan, gyertyát sajnos nem sikerült szerezni, most már csak az a szörnyű, hogy szakad az eső, és mi egy szent ligetbe készülünk az éves Szürem imádságra, mely az egyik legnagyobb szertartás az évben. Az eső Morko járásba érkezve egyre csendesedett, és az első családi imádkozásoknál teljesen elállt. Délután már vidáman sütött a nap, pedig minden előrejelzés vihart és apokalipszist ígért.

A szent ligetben mindenki halkan beszélt ebben a kora reggeli órában. A nyír-és hársfák félhomályában kitaposott ösvények vezettek a kendőkkel teleaggatott áldozófákhoz, ezen alkalommal négy istenséghez. A kartok felvették fehér nemezsapkájukat, segítőik szintén betakart fejjel végezték az áldozással járó rengeteg munkát. Kikötött áldozati állatok várták a sorsukat. Az adminisztráció szerinti főkart szívélyesen fogadott minket, a valódi főkart azonban leteremtette, hogy dolgozzon ne minket okítson. Ember ilyenkor még kevés volt, csak azok, akik hoztak állatot.

Szóval itt vagyok végre. Minden olyan, mint a könyvekben és a képeken, meg ahogy Tanja mesélte. A marik híres ősi hitének egyik szertartásán, ami vér komoly és nem színház, bizony így engesztelik a Nagy Fehér Istent, Szülőanyát és a kisebb isteneket évszázadok óta: fára akasztott kendővel, kenyérbe szúrt pénzzel, kvasszal (az alkohol, kávé és tea tilos itt), méhviasz gyertyával, közös imával, állatból készített levessel és kásával, és így csinálják most is. A fotózást megtiltották. Koivunen úrnak kintre kellett mennie dohányozni. A szent ligetben, öregem, viselkedni kell.

Az idő lassan telt. Emberek érkeztek, letették a választott istenség fájához az ajándékaikat, és imát kértek az ott tartózkodó karttól. Felfordított tenyérrel hallgatták a kart hangos imáját, aki a három világszférát összekötő fa felé hajlongott. Tanja megkérdezte, mi is kérünk-e imát, amit én elleneztem, mert kiábrándítónak éreztem, hogy random ideérkező idegenekként rögtön a Nagy Fehér Istenhez való fohászkodás meg legyen engedve nekünk, de aztán Koivunen úrnak nem volt problémája a dologgal, és hülyén éreztem magam a kihátrálásommal, így mindannyian a szívélyes főkarthoz járultunk. Saját komolyabb problémám nem lévén végül Öcseszért kértem imát.

Nem ez volt a kedvenc részem a napból. A szívélyes főkart hangja inkább hatott joviálisnak, mint szentnek. Ugyanolyan lámpalázat éreztem, mint az esküvőmön az oltár előtt állva, és a kart mindent mondott, gyermekáldást is kért nekem, meg ragyogó karriert, olyasmiket, amikért én nem imádkoztam volna, és közben a hátamon éreztem a marik pillantását.

Végeztünk, és egy kicsit messzebb ballagtam mindenkitől, Koivunen úr mögöttem. Onko kaikki OK. Persze, oké minden, csak... jaj, hogy magyarázzam el neked, hogy nekem ez a szertartás hosszú évek óta álmom volt, összefonódott a finnugrisztikával, a hosszú és néha keserves munkával, a végtelen tanórákkal, Tanja apró irodájának illatával, a rengeteg anekdotával az itt történt csodákról, a lélekölő adminisztrációval ösztöndíjért, a susogó mari szavakkal és piros-fehér ruháikkal. Valahol azt reméltem mindig, hogy ha elég alázatosan tanulok, a marik egyszer majd befogadnak maguk közé és imádkozhatok velük a ligetben. És ez valahogy túl könnyen vált valóra. Mariként akartam odaállni ahhoz a nagy nyírfához, de csak egy összezavarodott magyar kislány voltam, egy szkeptikus finn mellett, aki még csak sapkát sem hozott. (Mondjuk nem is tudta, hogy kell.)

Érted, Koivunen úr? Kívülállóként könnyű ebben az egészben néprajzi szemszögből gyönyörködni, de az én szemszögem nem csak néprajzi. Nekem ez a mari nép szíve.

Sétálgattam még egy kicsit a ligetben. A szülőanya istennőnél egy várandós nőért imádkoztak. Lassan megtelt a liget, lerakták a padokat, felkészültek a közös fohászra. A kartok összegyűltek, egymás után megáldották a népet, majd a szent fákhoz járultak, az ehetetlen áldozati kellékeket a tűzbe dobálták és fohászkodtak. Hosszú volt és fárasztó, és nehéz volt érteni, meg kicsit fura volt, hogy Putyint is megáldották, de nem volt mit tenni, hajlongani kellett a kartok mögött. Fájt minden végtagom, de be kellett vallamon, hogy abszolút éreztem az imádkozások erejét. Sebezhetőnek éreztem magam, és úgy, mintha most eldönthetném, melyik érzéseimre akarok hallgatni, és melyekre nem, és az úgy lesz.

A hatalmas fazekakban zubogott a leves, Tanja ismerősöket talált, mi több, Koivunen úr is. Egy mafunos aktivista ismerte fel két évvel ezelőttről, és végtelen kiselőadásba kezdett orosz nyelven a mari nyelv fontossagáról és szépségéről és régiségéről, általános feltűnést keltve, míg egy anyóka oda nem fordult hozzá, hogy akkor esetleg miért nem mariul mondja. Jó, hát nyilván azért nem, mert a vendég csak oroszul érti meg. Elkezdett a hírünk terjedni, az oroszul értő finné és a mariul értő magyaré, mi több, a csak mariul értő magyaré, ami végtelenül tetszett az embereknek, mert hát milyen az már, ha valaki mariul beszél, oroszul pedig nem. Rezisztancija! Ebben amúgy nem volt nagy ferdítés, tény és való, hogy a mari kioltotta bennem az oroszt, fizikailag képtelen voltam oroszul összerakni egy mondatot. A türelmesebb és tisztábban beszélő mari hölgyekkel egész értelmesen el tudtam beszélgetni, ami meghozta a bátorságomat, és a délutáni evészeten már magabiztosan mondogattam az ilyenkor szokásos rövid mondatokat (Köszönöm! Egy pillanat, nincs kanalam. Jaj elég volt, nem kérek többet!) A közös ima után a fényképezést is megengedték, és mi persze pózoltunk a helyiekkel, akik utána már vittek is minket enni a kását és az áldozati állatokbó készült levest. Nem mondom, hogy a világ legfinomabb dolgai voltak, de annyira azért rosszak sem. Lóhúslevest, azt hiszem, most ettem először. A jelen lévők pillanatok alatt a kezünkbe nyomtak egy-egy tányért meg a saját palacsintájukat meg kanalat meg kvaszt meg mindent. Vége volt az imádságnak, az eszegetés után mindenki éthordókba csomagolta a maradék lakomát, és elkezdett szedelőzködni haza.

Egy finnül kissé tudó srác Koivunen úrral igyekezett barátkozni. Beugrottunk hozzájuk, herbateát ittunk, eljátszottam a fekete kutyusukkal, friss mézet kaptunk a házigazdától, és lassacskán hazavitt az utunk. Várni kellett egy erdő szélén, mert a kartok afterpartit csaptak, közben fontam egy koszorút Tanjának, aztán tényleg hazamentünk. Útközben Tanja az egyik karttal a szent ligetekben történt csodákról beszélgetett (elég sok ilyen volt).

Hát így telt a vasárnap. Hazaérve alvás helyett Koivunen urat és a vörösbort választottam, és hajnali 2-ig röpködtek a sugrifilozófiai magas gondolatok, de talán ez jobb is volt, mint az alvás. Nem sokat beszéltünk a szent ligetről, jobban esett visszatérni a valóságba, de az ott eltöltött napot szinte még mindig érzem.

Mari mezők 8. - Tanja

Örültem, hogy végre egyedül sétálhatok a városban, mi több, egyedül tömegközlekedhetek. A tömegközlekedés az egyik legérdekesebb dolog, amit az ember egy idegen városban csinálhat.

Tanja mellett Joskar-Ola vörös téglái végre barátságosan ragyogtak. A folyó partján bulizó sirályokat nézegettük, majd kicsit továbbmentünk, és betértünk a Tarelka étterembe. Átküzdöttük magunkat az önkiszolgáló éttermen, némi nehézség árán sört is szerváltunk, és leültünk kibeszélni a világot. Nemcsak a mari nyári egyetemet, hanem mindenkit, akit értünk. A vihorászásunk nemcsak magyar volta miatt, hanem hangereje által is nagy feltűnést keltett. Egy takarító néninek épp felénk támadt takaríthatnékja és alaposan kikérdezett minket, mégis milyen nyelven beszélünk.

Jaj, Tanja, Tanja... az eddig eltöltött 1 hét alatt sehonnan nem kaptam annyi pozitív energiát, mint ebből a barnasörös-vihorászós estéből. Mintha csak a tanszéken lettünk volna, csak jobb, mert Joskar-Olában vagyunk és ezt mi együtt csináltuk, és most vot, sikerült, szuperül halad a mari projekt, összhangban vagyunk a világegyetemmel. Fülig érő szájjal ugráltunk a pocsolyák közt a buszmegállóba, ahol feltuszkolt egy éjszakai marsrutkára (magáncég által üzemeltetett kisbusz). Végre kicsit megnyílt ez a város, és vele én is. Jaj Tanja, de nagyon szeretlek!

Minden jókedvem ellenére kicsit hiányoltam az esti beszélgetést Koivunen úrral. Eddig minden este beszélgettünk.

Az este befejezetlensége miatt fájós lábakkal még mindig ébren vagyok. Holnap nehéz nap lesz.

Mari mezők 7. - muraltaš-kuštaltaš in da house

Lassan este 9, holnap 4:30-kor kelek, mert az alvás a gyengéknek való. Meg az értelmesen felöltözés is: a holnapi imádkozásra szoknyában illene mennem, de azt nyilván nem hoztam, úgyhogy az egyik kendőmet fogom lapszoknya módjára magamra applikálni. Amúgy eső lesz és vihar.

Tegnap este kicsit feszengve ültünk be a mari étterembe, ahol elvileg a kaja mellett koncert és diszkotyéka volt a program. Nasztya és Dima sem mozogtak otthonosabban a környezetben, mint mi, ráadásul kedvenc Alekszejünk valami haverját is elhozta, aki épp akkora marikedvelőként mutatta be önmagát, mint ő. (Ő amúgy a negyedik csoporttagunk, ijesztő, állítása szerint vannak mari gyökerei és ezért nagyon érdekli, a valóságban olyan nehezen tanul, hogy külön csoportot kellett neki létrehozni.) Szóval valahogy megoldottunk, hogy kapjunk kaját, ez esetemben egy indokolatlan véreshurkát és desszertként sült túrót jelentett, közben vizsgáltuk a többi vendéget. Faluban született, városba került középkorú és idősebb marik: esztrádzene szólt az anyanyelvükön, egy-egy vendég már két kezét feltartva ropta a marik elegáns táncát. Kisvártatva megjelent egy énekesnő, láthatóan a helyiek nagy kedvence, és beindította a partit.

Az este a továbbiakban valahogy így nézett ki: Nasztya unszolására én is a parketten landoltam, lassan-lassan megtanultam az alaplépéseket, és kezdtünk jól szórakozni, aztán az énekesnő külön nekem köszönetet mondott a színpadról, amiért eljöttem, és további sok sikert kívánt (felismert ugyanis a tévéből), aztán elkaptak a mari nők, táncolni kellett velük, random embereknek üdvözletüket küldték Morko járásba (oda megyünk holnap), aztán hirtelen megjelent egy üveg Elnet vodka az asztalunkon, meg egy újabb nő Koivunen úr körül ellipszispályán, aztán mindannyian a parketten, esetenként sűrűn vittuzva, hogy ez is a vodka miatt van, aztán záróra lett és elkezdtek minket kipucolni a helyről, de a nők népdalokat kezdtek énekelni velem, és fel akartak minket venni ismerősnek vkontaktén, aztán Nasztya és Dima sikeresen betömtek minket egy taxiba és hazateleportáltak, nem tudván, hogy nálunk otthon még van sör, és hajnali 2-ig bizony filozofálni fogunk a finnugor világról, az Elnet vodka által inspirálva. Pedig bizony ezt tettük.

 ~

Voltak dolgok, amiket jobban élveztem már életemben, mint a másnapi zötyögős buszutat Morko járásba, de azért az első szenvedések után ezt is eléggé élveztem. Nem tudom pontosan miért, az egész napot végigvigyorogtam. A kátyús utak közt kacskaringózva megjelentek végül a díszes ablakú faházak és a dobtetőkön zöldellő nyírfaligetek. Elkapott a szemem pár bekötött fejű nőt, aki éppen oda igyekezett áldozati ajándékokkal megrakva. Nagyon örültem, hogy végre vidéken vagyok.

Lidia tanárnő elhatározta, hogy itt bizony egész nap mariul fogunk beszélni, de mivel magunkkal hoztuk Alekszejt és a világ legidegesítőbb tolmácsát, akik egy szót sem értettek mariul és vadul csápoltak, hogy hol az istenben van az orosz nyelv, nyilván ez a próbálkozás megfeneklett. Rendkívül bosszantott az is, hogy amint odébboldalogtam ismerkedni és nézelődni, mindenki azonnal a nyomomba eredt, és mire egy szót kinyögtem volna, egyszerre 3 nyelven robbant szét a beszélgetés: mariul kezdtem, mariul válaszoltak, majd gyorsan oroszul is, mire a tolmács triggert kapott, kivette a kezemből a társalgást és azonnal különműsort csapott oroszul, majd mögöttünk szaladva a nyilvánvaló részeket angolul is elmondta, nehogy odébb tudjunk menni. Így azért rohadt nehéz a marit gyakorolni, ha az egyik társunk az oroszon kívül semmi más nyelven nem tud megmukkanni és állandóan faggatózik, a másiknak pedig fixa ideája mindent angolosítani.

Egy falusi iskola jubileumának ünnepségére csöppentünk be, ahol szintén tudatták az egybegyűltekkel, hogy jelen vagyunk. Eleinte tartózkodó kíváncsisággal vizsgálgattak minket, aztán a legbátrabb néni elénk ugrott egy adag házi süteménnyel, a következő pedig már röviditallal. A helyi fiatalok, 10-14 évesek facepalmolva nevetgéltek, majd megkérték, hogy fotózkodhassanak velünk. Ollé, irány az instagram! Értették a mari beszédet, bár nekünk inkább angolul válaszoltak. Már épp kezdték volna mariul is kinyitni a szájukat, amikor betámadott a tolmács nő, fél füllel meghallva az angol szavakat, és vérszemet kapva teljes testszélességgel rávetette magát a fiatalokra, engem odébbtuszkolva, hogy kifaggassa őket az angoltanulásukról. Voi vittu saatana perkele, sokszor utáltam már ezt a nőt, de annyira még sohasem, mint ekkor. 3 éve várok erre az alkalomra, végre fiatalokkal tudnék mariul beszélni, ami a legfontosabb lenne az egész hülye izében, amit csinálok az életemmel, erre idefurakodik ez a nő, aki nyilván elpusztul ha öt percig nem beszélhet angolul, és elrontja az egészet. Viszketett a tenyerem, gyorsan a felkaptam vele inkább egy kaporillatú melnát (mari palacsinta), és Koivunen úrhoz ballagtam, akivel épp egy helyi pasi saját finnországi élményeiről beszélgetett. Lassan az a rendszer alakult ki, hogy minden egyes kimondott mari mondatom után kaptam egy felesnyi házipálinkát, és épp elkezdődött a táncolás, amikor Lidia tanárnő takarodót fújt, úgyhogy sajnos mennünk kellett, mielőtt az asztal alatt kötöttünk volna ki. A fiataloknak megköszöntem a beszélgetést, és hazazötyögtünk, azóta gyógyulunk.

Hajnali fél 5-ig.

Megőrülök attól, hogy pont azok vágják tönkre az utunkat, akiknek elvileg segíteniük kéne.

De végre basszus végre: emberek!

Mari mezők 6. - a színfalak mögött

Fotózni kéne, gondoltam, miközben a sáros joskar-olai lakótelepen vágtam át a szürke téglával burkolt panelek között. Egyrészt mert Bradley úr megkért rá, másrészt hogy megkönnyítsem a saját dolgom, és ne mások képeire legyek szorulva, amikor beszámolót meg ppt-előadást kell tartanom a történtekből.

De ha megállok fotózni, rögtön mindenki tudni fogja, hogy turista vagyok. Vagy ügynök. Ha láthatatlanná válnék, bizony megörökíteném a panelek közt megbúvó sötétbarna vénséges faházakat, az üvegezett balkonról kikukucskáló vörös macskát, a hímzett terítőn a vázában a művirágot. A bútorlapból összetákolt járólapot a sárban, a haldokló másodpercszámlálót a gyalogátkelő felett.

Ehelyett megint hagyom, hogy a lábam vigyen, és beszívjam a hangulatot az esőillattal, ebben a sokat nem fotózott, turistáknak nem szánt városrészben. A fejemben сырок és a délutáni színházlátogatás járt.

Lelkes fiatal mari színészek zenével-tánccal, mi több, interaktív játékokkal mutatták be nekünk a marik látványosságait: áldozás a küszotóban, sorykjol ünnep, lagzi, jellegzetes piros-fehér ruhák, a könyökömön jönnek már ki ezek. Hát nem értitek? Én egy igazi áldozást szeretnék látni, egy igazi falut, melyben megtartják a sorykjolt, nem étteremben akarok enni komanmelnát, ellenben érdekel az elhagyott kolhoz, a fával fűtő anyóka, a kátyús úton hétvégente hazajárkáló fiatalok története. Nagyon drágák itt a színházban, hogy beöltöznek marinak, de én szívesebben beszélgetnék velük civilben. Nekem úgy is marik.

Miközben az idegenvezetőnk a színfalak mögé vezetett minket ékes oroszsággal, kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy én is ezt csinálnám Budapesten a turistákkal. Elhajtanám őket a Szimplába vagy az Instantba, meg egy termálfürdőbe, bár én magama egyikbe sem szoktam járni, aztán közölném, hogy Budapest látványosságai a Parlament meg a Bazilika meg a Várnegyed. Mindhárom hely számomra totálisan indifferens (kivéve persze ha tüntetni kell). Nemrég egy izraeli turista megkérdezte tőlem, hogy no jó, de hol találkozik igazi magyarokkal. Nem tudtam mit válaszolni. Küldjem ki a külvárosi kiskocsmába? Kollégiumi buliba? Helyi underground koncertre? Amúgy meg ezek is hol és mikor vannak?

Pedig valószínűleg erre vágyott volna. Nekem is azok a legszebb emlékeim, amikor vegyülök a helyiekkel. De egy ilyet összehozni egy turistának annyival nehezebb, hiszen én sem fogom kézen a külföldieket és vezetem be az életembe, és nyilván ők sem teszik ezt velem. Nagyon azt akarják, hogy jól érezzem magam, de hát a külföldinek ösztönösen a turistalátványosságot adják. Ott vannak szép épületeink, ni, nézd.

Miután a színházmúzeumban végeztünk és az orosz turisták elsétáltak, a vezetőnk továbbvitt minket a beljebb lévő szobákba. Meglepett örömmel marira váltott, mikor megtudta, hogy azt jobban értem, és sem Koivunen úr, sem Murakami nem volt hajlandó visszakérni az orosz nyelvet, hiába alig értettek ezután valamit. Vezetőnk belelkesedett, sőt, kicsit még a nyelvjárását is kihallottam, bevitt minket a díszletkészítő műhelybe is, meg a jelmezraktárba. Feltett pár kérdést nekem, láthatóan örült a létezésemnek, bár én rendszeresen megbotlottam a képzőkben és ragokban.

Megfáztam és nyamvadt vagyok, de most, hogy végre kisütött a nap, és van egy kis idő pihenni, már nem olyan vészes a helyzet. A nyelvtudásom nagyot fejlődött már ez a hét alatt, és bár a marik nem ölelnek azonnal a keblükre, mint az udmurtok, azért meg tudnak hatódni egy-egy lelkes külfölditől.

Mari mezők 5. - Ha még egyszer...

...arra ébredek, hogy szakad az eső, miután egész nap és egész éjjel szakadt...

...megkérdezik a kísérőim, hogy hogy aludtam, majd némaságba burkolóznak a nap hátralevő részére...

...a másik csoport oktatója mariul mond valamit nekem (egy gyógypedagógus tagolásával), majd gyorsan oroszul is elismétli, hogy megértsem...

...az angol fordítónk random tárgyakra bökdös és kikérdez minket, hogy tudjuk-e az angol nevét...

...elmagyarázzák nekem, micsoda a komanmelna...

...orosz terminológiával próbálják megértetni velem a nyelvtant, mert hát nyilván tudom, mi az a сложноподчиненный предложение...

...a tanárom panaszkodik, hogy inkább a gyerekeivel lenne otthon...

...vásári látványosságként cibálnak ide-oda, mikrofont dugdosnak az orrom alá és még ahhoz sem veszik a fáradságot, hogy kérdezzenek valamit, csak közlik, hogy mondjak valamit mariul...

...lefagy a 4G-sként vásárolt internet...

...hulla fáradtan hazaérve még a portás is nekiáll oroszul tanítgatni, és addig nem adja oda a kulcsot, amíg el nem ismételtem az újonnan tanult szót...

...ennek a kollégiumnak a négy falát kell bámulnom egész este, míg a japán az ipodjába temetkezik, Koivunen úr meg mártírarccal néz a semmibe...

...én esküszöm belefojtom magam az első óriáspocsolyába odakint.

Valószínűleg ez a sors vár rám.

Mari mezők 4. - a kérdés, melyet időnként felteszünk magunknak

Koivunen úrral vacsit készítettünk. Ez azt jelentette, hogy az akciós kolbászt én egy felfordított fazék fenekén szeleteltem a bicskámmal, míg ő egy salátás tálba szedegette a felszeletelt darabokat. Mert ebben a kollégiumban amúgy nincs tányér, se vágódeszka, se kés. De ahogy Koivunen úr kiemelte a kolta számi feliratos pólójában, miközben a vót nyári kurzusról szerzett szatyrából előkapott egy sört, bunkók sincsenek.

Mi a francot csinálok én itt az életemmel? - bukott ki belőlem a kérdés az ablakpárkányon ülve (székek sincsenek amúgy). Egész nap mariul susogtam a tanáromnak a csak belőlem álló haladó csoportban, a marizás folytatódott a tanáriban, magamba döntöttem vagy 5 kávét, aztán egy stilizált mari népviseleteket gyártó manufaktúrában ránk próbáltak tukmálni kb. mindent (aztán egy mari ruhába végül tényleg beleszerettem), majd mehettünk vissza ebbe a halálszagú kollégiumba, izé, pihenni, eltűnni a láthatárról, rántottát sütni az üres konyhában. Ez volt a mai nap.

Koivunen úr szúrós mosolyt eresztett felém. Hát, mit csinálsz az életeddel? Lehetnék most valahol fényévekre ezektől. Lehetnék otthon a kényelmes otthonomban és mehetnék 9-re dolgozni valahova. Akkor nekem nem mondana semmit kurzustársam sevettijärvis pólója, nem mutogatta volna a japán pasi, hogy beszkennelt egy fél tatár szótárt, és nem olvasgattunk volna egymásnak sztálinos vicceket észtül (persze aztán angolul is, hogy értsük).

Menőn hangznak ezek leírva, de adott helyzetben az embernek emlékeztetnie kell magát, hogy most éppen menő helyzetben van.

A kihalt kollégiumban, a magányos sörével és holnapi nescaféjával, meg a reggelig megtanulandó 50 mari szavával együtt.

Miközben hoztam még egy sört, Koivunen urat a folyosói kanapén találtam a laptopja fényében, ugyanis a japán túl hangosan horkolt a szobájukban.

Elämä on heviä.

Mari mezők 3. - bábelhalak

Az első teljes nap a Vörös Városban. Koivunen úrral lélekben felkészültünk rá: ide-oda mászkálás, adminisztrációs zsonglőrködés, százezer fénymásolat, mindenkinek bemutatkozás, fontos emberekkel kezet rázogatás, a kísérők utáni vágtatás szűk folyosókon, és persze sok-sok perc várakozás. Kiegészültünk egy hedonista japán pasival (mindannyiunk maradékát megette, pedig háromfogásos ebédet kapunk bónusz túrós batyuval!!!) és egy rém ijesztő moszkvaival, és valóban így telt a délelőtt. A hosszú ücsörgések alatt kínomban Nasztyát az esküvői képeimmel szórakoztattam.

- Bogáta, da? - csapott le rám egy nő azonnal, amint megérkeztem a nyitóünnepségre, és a kezéből kimeredező mikrofonból azonnal tudtam, mi következik. Mire kettőt pislogtam, már egy kamera rögzítette teljes zavaromat, ahogy épp minden önbizalmam elszáll, mert a nőnek már az első kérdését sem értettem. Harmadszorra azonban végre sikerült elkapnom, mit kérdez, és a továbbiakban relatíve simán lefolytattuk az első mari interjúmat.

A nyitóünnepség jó hangulatban zajlott, a kötelező rektori szónoklattal, az egyetemet bemutató kisfilmmel, éneklő performansszal, pipa, pipa, pipa. Aztán felállítottak vigyorogva, hogy akkor ha esetleg mondanék pár szép üdvözlő szót mariul. Szédelegve felálltam, levágtam egy kis standupot, és magamban százszorosan áldottam Tanját, hogy előre felkészített ezekre a helyzetekre. Nem is sikerült rosszul, és miután mindenki elmondta a mondandóját, zárásként, mint valami Miatyánkot, berakták a Jüržö Jüres karaoke verzióját, mi meg közösen elénekeltük. Oj, molan tyj joltaš, ot ončal ümbakem?

Jártunk egy kört a belvárosban végül, a kissé kihalt Brugge-kópia folyóparton, a csipkézett homlokzatú paloták közt, a templomból kiszabadult apostolok tombolását bámultuk. Róttuk a kövezetet és igyekeztünk nem halálosan unalmasak lenni mari kísérőink számára, bár valószínűleg azok voltunk. Megbotránkoztattuk őket azzal a szándékunkkal, hogy be akarunk ülni valahova egy sörre.

Végül, ahogy nézem, nem kerültem bele a mari nyári egyetemről szóló esti hírekbe.

Még mindig tetszik ez a város, de elkezdtem iszonyatosan vágyni vissza Udmurtiába.