Lö random orosz út 5. - nyakig Uncsóban

(Ez egy igen random bejegyzés.)

A helyi mari pasas magabiztosan vezette bele a terepjáróját a méteres sárba. Az utak iszonyúan kátyúsak, az emberek ott mennek ahol tudnak, a Maximék házához vezető ösvényt bejáratát egy irdatlan mértű tehénlepény jelzi. Éljen, itt vagyunk Uncsóban, az Unchofest filmkészítő táborban, ebben a nagy faluban, és én 9 óra után végre egyedül lehetek a szobámban (még kb. 5 percig, ha jól sejtem).

Éppen be tudtunk ugrani a Szürem imádság végére, amin tavaly is ott voltam. Igen ám, de míg a tavalyi csöndes volt és félelmetes, az idein egy 33 fős észt turistacsoport kolbászolt a megszentelt fák között, és dugdosta bele az objektívjét az imádkozó kartok arcába, illetve kért saját imádságot ropogós rubelekért. Egyenként akartam volna őket tűzre vetni a libák ehetetlen részeivel együtt (ezeket ugyanis a kartok tűzre vetették az imádkozás végeztével), a marik persze csöndben elviselték őket, de azért látható volt a feszélyezettségük. Az a tény, hogy a liget egy szudáni srácot is tartalmazott (első fekete bőrű ember mari szent ligetben, világosított fel Maxim), negyedannyira sem zavarta meg az imádkozás hangulatát, mint a tiszteletlen észtek. (Sőt, a szudáni srác állati jó fej volt, és nagyon rendesen viselkedett.)

Uhh, hát ez már nem Udmurtia. Nem gondoltam volna, hogy ekkora lesz a különbség Kozino és Uncso közt. Most ki vagyok dobva ide Mariföld és Tatarsztán határára, kedves de külföldieket láthatóan nem ismerő emberek közé.

Mariul beszélni olyan, mint a jégen járni. Persze, mindig megkérem őket, hogy lehetőleg beszéljünk mariul, és csökött orosztudásomat is csípőből letagadom, de hogy is mondjam, nyelvtudás és nyelvtudás között is van különbség. Egy dolog, ha lassan és alapszókinccsel megkérdezik, hogy hol lakom, és egy másik dolog, amikor nyelvjárásban és propellergyorsasággal magyarázzák, hogy régen hogyan tilolták a kendert. És akkor nagy szomorúan megállapítják, hogy mégsem tudok igazán jól mariul, és ugyan miért nem tanultam meg oroszul. A másik kedvenc állatom az, aki a mari után gyorsan hozzácsapja az egész mondandóját oroszul is, hogy megértsem - a harmadik kedvenc állatom pedig az, aki, miután érzékelte, hogy nem értettem a mondatot, lelkesen angolul megismétli azt a két-három főnevet, amit amúgy mariul is megértettem. Általában nem a szavakkal van a bajom, hanem a rájuk applikált, alig hallgató ragokkal. Ja és a negyedik dolog, az az, mikor kérdeznek valamit, 1-2 másodpercig gondolkozom a válaszon (mert fura a kérdés, vagy nem tudom hova tenni), ők meg rögtön elkezdik magyarázni, hogy mit kérdeztek, mert azt hiszik, nem értem.

Hejj, Uncso, egyelek meg. Tulajdonképpen semmi sem teljesen új vagy idegen (sem a faház, sem a kinti vécé, sem a kóbor kutyák és kátyús utak, sem a muncsó, sem a folkegyüttesek) - valahogy egyedül, ember nélkül, mankó nélkül bizony úgy éreztem magam, mint aki a Marsra csöppent. A füvön szeretek még legjobban lenni, az ugyanúgy néz ki, mint otthon. Így, idegen szagok, szokások, viselkedések, és az uncsói nyelvjárás közegében érzem át igazán, mi az a terepmunka. Krisztus az égben, én eddig csak az ujjam hegyét mártottam be a finnugrisztikába.

Egy napot néma sokkban voltam, egy napot sírtam. Hüppögve panaszoltam Csabának, hogy mekkora tévedés volt ide jönnöm nekem marhának, semmire nem vagyok képes, hülyeségeket gondoltam magamról. Egy napsütötte arcú mari pasi jött szembe, köszönt, láthatóan szóba akart elegyedni velem, letettem a telefont. A szokásos kérdések után felvidult arccal hallgatta a válaszaimat (hála istennek az a fajta volt, akinek megértem a beszédét, ezt sajnos előre nem lehet megmondani), elámult azon, hogy mekkora a magyar átlagfizetés. (Errefelé kb. a negyedét keresik.) A pasikkal kicsit könnyebb, ők általában rövidebbet kérdeznek/válaszolnak, nem bonyolódnak nagy monológokba, nehéz szavakkal. Örömmel invitált teázni, de nekem mennem kellett a fesztiválra. Ott is hozzám szólt egy mari lány, röviden elbeszélgettünk, majd a mobilomra pillantva Iida nevét láttam: rám írt, hogy hogy vagyok. Úgy éreztem, mintha a Jóisten arcon simogatott volna. A mai napon „az égiek simogatása” címmel kell(ene) filmet forgatni - hát nekem ez a tegnapi nap volt. It ojgyro, mondogatta Katja, a tökéletes mari lány (akit szintén értek, jessz), és belém karolt.

Egy népviseletes néni mellém ült egy padra és beszélgetésbe elegyedtünk. (Ekkor már rutinosan j-t helyettesítettem bele minden szókezdő gy-be, á la uncsói nyelvjárás.) Fogatlan volt és csillogó szemű, legalább 80 éves, és örömmel mesélte, hogyan lett elege a férfiakból egy életre, és hajította ki saját, alkoholista férjét. Ő is örült nekem, legalább. :) A résztvevők közül néhányan lefotóztak minket.

Ezen a ponton elenedtem azt, hogy itt én filmkészítéssel fogok foglalkozni. Az orosz nyelvű előadás helyett sokkal jobb volt ezt a nénit hallgatni, délután pedig (miután harmadik nap halat szolgáltak fel ebédre, így én üres hajdinát ettem) tudatosan egy percet sem töltöttem az előadásokon, hanem becsapódtam a kézműves árukat áruló nénik közé, akik azzal a lendülettel becsavarták a fejemet morkói menyasszonyi kendőbe, és csak akkor eresztettek el, amikor mondtam, hogy hozom a székelyruhámat. Hoztam is, persze rögtön bele kellett bújnom, el voltak ájulva, ésakkormár ugye énekelni kellett (nanáhogy a csitári hegyeket énekeltem), ésakkormár táncot tanítani is (nanáhogy az ördög útját). Kicsit kevés volt a hangerő a telómon, meg kicsit nehéz volt nekik a tánc, de jól szórakoztak, és legalább fél órán át pózoltam az emberekkel. Ollé, it’s s o m e t h i n g! Hamar híre ment a venger kisasszonynak, aki nemhogy mariul, hanem csak mariul beszél, és következetesen figyelmen kívül hagytam azt a nőt, aki az orosz nemtudásom miatt sopánkodott. (Amúgy jó fej volt.)

Maxim anyja kogylo-t sütött (isteni volt), mire észbe kaptam, nagy vendégjárás kezdődött. 

Megérkezett egy meglehetősen intenzív karakterű múzeumigazgató hölgy, ő felrikácsolt félálmomból, aztán rokonok, aztán a fesztiválon tartózkodó filmrendezőlány és forgatókonyvíró, akik végtelen udvariassággal fogadták a körülugrálást, és ekkor végre arra is lett alkalmam, hogy felszolgáljam az ajándékba hozott meggybort és stifoldert. Maximmal madarat lehetett fogatni örömében, hogy különlegességekkel kínálhatja a vendégeit, és én is nagyon örültem. (Also: alkohol! Egy kortyot sem ittam mióta ideérkeztem.)

A klub melletti nagy fahintán lefotóztam magam. Emlékezni szerettem volna arra a percre, amikor elengedtem az aggodalmaimat, és kisimult a lelkem. Uncso faházai már nem tűntek romosnak, a kertek ijesztőnek. A hazatérő tehenek látványa otthonos volt, a kerek mari arcok nem idegenek, hanem normálisak. Ruganyosan és hatékonyan járkáltam Maximék házában, nyitottam-csuktam a fareteszes ajtókat, cuppantottam a lábamat a gumipapucsba, és kevertem össze a lavórban a hideg és meleg vizet a muncsóban. A muncsó az, ahol Kátjával megbeszéltük a napot, és kieresztettük a gőzt minden értelemben. Muncsó után lehetetlen rosszul aludni. (Nekem azért első nap sikerült.) Anya szavaira gondolok folyton: az ember tulajdonképpen mindent meg tud szokni.

Amúgy meg imádom Kátját. Ez a csaj nem viccel, ha patriotizmusról van szó: a szülei nem beszéltek hozzá mariul, bár az identitást átadták. Így 17 évesen egyedül állt neki megtanulni a nyelvet, belépett egy folkegyüttesbe, hangoskönyveket hallgatott mariul, tudatosan tartotta fenn a nyelvtudását akkor is, amikor Szentpétárvárra került, saját kézzel hímezte az együttese (Jugorno) számára a kendőket, és saját népviseletét is. Olyan minőségű dalt énekelt és klipet forgatott (nyilván mariul), hogy még mindig keresem az állam a földön. Azt mondta, egy ember nem lehet teljes, amíg nem ismeri vagy tagadja a saját identitását, így neki fontos, hogy ez is benne legyen az életében. Bármikor rászól bárkire, hogy tessék mariul beszélni (még a híres filmrendezőcsajra is, nagyköznség előtt), a becsúszó orosz szavakat ösztönösen marival helyettesíti. Imádom, haza akarom vinni, örök barátnője akarok lenni, vele együtt akarom szeretgetni a marikat mindig.

Amúgy tény és való, hogy azok a felnőttek ill. fiatalok közt, akikkel itt találkoztam, és nem beszéltek (jól) mariul, igenis éreztem, hogy kicsit komplexusuk van ettől. Védekeztek, magyarázkodtak, még akkor is, amikor senki nem kérte számon őket, folyton oroszra terelték a társalgást, feszengtek, ha mariul ment a beszéd. Egyértelmű volt, hogy zavarja őket a nyelvtudásuk hiánya. Persze ez Uncso, és az én társaságom eleve egy szokatlan dolog, nyilván simán lehet mari nélkül élni, de nem tudtam ezt nem észrevenni.

A kolhoz vezetője izmos zsidózással indította be a társalgást, miután bemutatkoztam neki. (Konkrétan azt is megkérdezte, hogy én zsidó vagyok-e.) Hirtelen feltárultak előttem a nagyhatalmi összeesküvések, és hosszas faggatásomba kezdett, hogy mit gondolok Uncsóról, hogy érzem magam, mit lehet tenni a marikért. Saját teljesítményemmel (=dolgok elmagyarázása) elégedett vagyok, a kolhozvezető azonban láthatóan nem a konstruktív vitára hajtott, hanem saját világlátását kívánta megerősíteni a hallottakkal. Nem értette egyet a külföldi kapcsolatok erősítésének ötletével, semmi egyébbel, aminek nem a marik és csak a marik a központi szereplői. Nem mondom, hogy nem tette próbára a türelmemet. Látom, mit tesznek a kapcsolatok Udmurtiával, és látom, mit tesz a hiányuk Marifölddel… Hát nem érted, hogy az önsorsrontás a mari néplélek fontos része? - mondta Maxim nekem a teraszon álldogálva. Persze nem jó, de mi így szeretjük az életet. Hát jól van akkor. Egyetlen vigaszom az volt, hogy Kátja ugyanolyan értetlenül nézett Maximra, mint én.

Idővel megszoktak engem. Idővel Maxim lelassította a beszédtempóját, ha hozzám beszélt, orosz vagy angol helyett szinonimákat használtak, idővel megtanultam kihallani a jól ismert emberek beszédéből a ragokat, és összeálltak az igevégződésű mondatok a fejemben. Idővel már senki sem használta az oroszt velem szemben, és csendben vártak egy-két másodpercet, mire összeraktam a választ. Idővel megtanulták, mikor kell engem békén hagyni, és én is megtanultam, mikor kell végtelenül hálálkodni, mikor és hogyan lehet nemet mondani.

Az utolsó nap szinte arra gondoltam, hogy nem akarok hazamenni. Az utcán a gyerekek a kazányi operatőr drónja után futkorásztak, a fű zöldellt, a nap sütött. Maxim anyukája összehívta a rokonságot a meggyborom maradékának elfogyasztása céljából, túrós podkogylo-t főztek (nyam!), koccintottunk, pohárköszöntőt kellett mondanom (még jó, hogy az ilyen helyzetekre Tanja előzőleg felkészített, magamtól biztos nem jutott volna eszembe olyan szöveg, hogy "selyemcérna-sima legyen életetek útja", stb.), aztán mire észbe kaptam, a egyik rokon dalra fakadt. Dalolásztak egy kicsit az asztalnál, nekem is énekelnem kellett (sebaj), aztán előkerült a saját készítésű zelnicemeggy-likőrük. Finom volt. :) Egyik húga elővette régi típusú telefonját, és homályos fotókat mutogatott a tavalyi látogatásunkról - ott ültünk Koivunen úrral mint két megszeppent kis ötéves. :)

A záróünnepségen újra felvettem a székely ruhámat, és jámboran fotózkodtam egy kört még mindenkivel, kiosztottam pár hűtőmágnest és képeslapot, kaptam egy djönyörű új monisztát ("pénzes nyaklánc", persze helyi divat szerint flitteres műanyaglapokból), csalódást okoztam mindenkinek mert nem mentem ki a pódiumra mariul köszönetet mondani. (Ez van.) A hazafelé tartó buszon a mari fiatalokkal plusz az észtországi marikkal (Alybina és Mishina kisasszonyok) hatalmas éneklőbulit csaptunk, egy résztvevőtársam valamilyen likőrrel kínált (új szupererő: a Morkó megyei utakon zötyögve likőrt inni egy műanyag bögréből), aztán valahogy berobogtunk Joskar-Olába, és kihajítottak egy buszmegállóban.

Visszamegyek majd Uncsóba? Valószínűleg.

Beszéltem azokkal az emberekkel, akikkel akartam, és elmondtam azokat a dolgokat, amiket el akartam.

Hihetetlen meghalás-feltámadás élmény volt ez nekem, ahogyan a sokktól a kétségbeesésen át eljutottam a jókedvig és a tenni akarásig. Most már Tanjáéknál ülök a kényelmes panellakásukban, aminek van fürdőszobája és az ajtók kilinccsel nyílnak, és egy kicsit még magamnak is meg kell magyaráznom, mi ment végig bennem az elmúlt 4 napban.

Ez bizony terepmunka volt.

Lö random orosz út 4. - Láv in Izsevszk

Gyönyörű narancssárga az ég alja, a vonat lelkesen zötyög Kazány felé, velem a fedélzeten. Én, miután Kizner településig egy fapados, helyjegy nélküli vagonban zötyögtem tatárul vihorászó nők társaságában, átszállás után (van egy hangulata annak, amikor tökegyedül átszállok egy totál ismeretlen faluban Udmurtia szélén) úgy döntöttem, hogy megér nekem 40 rubelt az első osztályú (=ülésekkel rendelkező vagonba szóló) helyjegy. Kicsit még mindig rettegek, hogy minden rendben megy-e majd Kazányban, be tudok-e csekkolni a hostelbe este fél 12-kor, és másnap sikerül-e marsrutkával áttranszportálni magam Joskar-Olába, de eddig minden relatíve rendben van. Eltekintve attól, hogy nem tudom, van-e vécé ezen a vonaton. Ez azért nem egészen mindegy egy 6 órás úton.

Örülök, hogy most vállalkoztam erre az útra, mert a magányos közlekedés, a saját magam általi szervezés mos elég nagy élmények. Senki nem tölti fel a napom programmal, senki nem intézi el a dolgokat helyettem. Persze fogják a kezem, ahogy Julia is fogta a kezem, mikor Pavel kihajított Bygyben, meg elhoztak Izsevszkbe, meg segített a pályaudvaron jegyet venni, meg Tanja is mindig ír, hogy mi a helyzet velem - de gyakran bizony nekem kell helyt állnom, és meglepően jól szokott sikerülni.

Ó Izsevszk, te csúnya de mégis szép gyárváros! Az emlékek, amik ide kötnek! Az első hosszabb oroszországi utam! Valamit nagyon imádok ezekben a széles, nyírfákkal teli, állandóan lejtő utakban, százféle de mégis rendezett kockházakban, hepehupás és lépcsős járdákban, ilyen-olyan helyekben, bárokban, szalonokban. Azt, hogy milyen Oroszországban a normális, itt tanultam meg. Legszívesebben egyedül róttam volna az ismerős utakat fel a Barátság-emlékműig, hogy letekintsek a jó öreg, indokolatlanul csinos víztározóra, amire a város minden pontjából megmagyarázhatatlanul szép a kilátás. De velem volt Julia, akit az időnként eleredő záporok kiábrándítottak a városnézésből, és inkább hatékony akart lenni mint érzelmes, így az egyetemről egyenesen Darali munkahelyére mentünk, onnan az udmurt kézműves termékek boltjába, majd vissza Juliáék helyes lakótelepére. Mint megtudtam, az ő panelükben mind művészek (zenészek, színészek, táncosok, énekesek) laknak (Julia barátja színész), főként fiatalok, a telep tele van gyerekekkel, folyton szuper a hangulat. Julia az erkélyen kihajolva trécselt a szomszédjával, akinek a macskája (Maui) közben végtelen nyugalommal átugrott hozzánk, és a továbbiakban nálunk kolbászolt. Szenzációsnak találtam mindent ebben a furcsa kis művészpanelben.

Az egyetemen random detektívesdibe kezdtünk, hogy vajon, vajon megtaláljuk-e az udmurt nyári egyetemi bandát. Juliával bekukucskátunk minden irodába és tanáriba, különösen ahol kint volt a veraśkiśkom udmurt kylyn matrica, majd miután sehol nem találtunk ismerős arcot, benyomultunk a menzára és lesőállásba helyezkedtünk, hátha megjelennek ebédelés céljából. Remek ötletnek bizonyult, kisvártatva megjelent Petra és Käbi, akik nagyon megörültek nekem, és én is viszont. Hahh, végül mégiscsak sikerült találkozni velük, még Käbivel is, akivel eredetileg a Byg-Byg-ön kellett volna összefutnom, juhé, sugrik a háznál, lehet magyarul beszélni, vannak még rendben lévő dolgok a világban, például az, hogy emberek udmurt nyári egyetemre jönnek. 10 percig otthon és relatíve értelmesnek éreztem magam, a jól ismert környezetben, jólesett.

Sör, pelmenyi, Koivunen úr. Ezeket tartalmazta az CCCP bár, egész pontosan az én asztaltársaságom, és ez tökéletes volt. Zárásig maradtunk, elrepült az idő, és majdnem hazamentünk, de hopp mégsem, mert bizony ide még kell sör, úgyhogy kerestünk még egy nyitva levő bárt, és annak a zárásáig is maradtunk. (Ezen a ponton már hajnali 2 felé járt az idő, és nagyon sok sör elfogyott.) Eh. Volt a beszélgetésben minden, egy ponton konkrétan magyarra váltottam (impresszív módon megértette), meg persze általános ámulat a pincérek részéről, hogy nahát külföldiek, nahát nem esznek semmit a sör mellé (Oroszországban a bárokban nem isznak „csak úgy”, mindig esznek valamit is hozzá).

Egy ponton betaláltak az orosz "értelmiségek" az utcán, és azon kaptam magam, hogy egy mackónadrágos gopnik vizsgáztat udmurtból, ugyanis nem hitte el, hogy valóban udmurtozni jöttem ide, így közölt velem két udmurt szót (mind a kettőt, amit ismer), és "tesztelte", hogy tudom-e a jelentésüket. Átmentem. (Hieno suoritus.) Mikor Koivunen úr megjelent, kicsit lecsihadtak, nyilván, de azért elég nehéz volt őket lerázni.

Hajnalodott már, amikor a taxi hazateleportált, a másnapi gyötrődésben pedig enyhén szégyelltem magam, amiért az egyébként tanárként itt tartózkodó Koivunen urat ennyi sörbe belerángattam. (De én nagyon örültem neki.)

Ó, ’szameg, megérkeztem Kazányba. Vécé nem volt a vonaton. Höjj, ezt a várost is de rohadtul szeretem, de most így az éjszakai fényekben bizony kissé ijesztőnek tűnik.

Lö random orosz út 3. - Kozino

Egy nagy adag széna landolt az arcomban, Sztasz jóvoltából. Hát, én akartam fent a csűrben lenni, és fogadni a Sztasz által az arcomba dobott szénakötegeket, tehát egy szavam sem lehet a munkára. Nagy vehemenciával továbbítottam az asztagokat Danielnek, aki művészien elhelyezte a szénát a csűr túlsó felében. Julia aggódott, hogy túl sokat dolgoztatnak, de nekem nagyon is kedvem volt besegíteni a szénagereblyézésben és -betakarításban. Végre egy kis rendes falusi munka, és én is hasznossá tudom tenni magam! Persze leégtem és rosszul lettem a munka utáni rengeteg ebédtől, úgyhogy nem tudtam végigcsinálni velük a műszakot, de ameddig működőképes voltam, végtelenül élveztem a kendővel bekötött fejjel, bikiniben majd kockás ingben, gumipapucsban való szénarakodást, mint egy rendes udmurt redneck. Legalább valamit adjak vissza ennek a családnak, ha már 4 napig etetnek-itatnak és altatnak, pedig eredetileg egy napra szerződtem hozzájuk. A többnapos együttartózkodással lassan-lassan az udmurt nyelv is visszaszivárog az agyamba (ugyanis szégyenszemre nagyon kiszivárgott). Szagyisz, mondta Julia apja, és a kerti traktor utánfutójára felhordott szénarakásra mutatott. Én kicsit megilletődötten felkapaszkodtam rá, és magamra sokkal büszkébben zötyögtem végig a Sztyepanov család kaszálóján, mint a Byg-Byg fesztivál nyitóünnepségén.

Imádom ezt a falut. Imádom az idevezető földutat, a zöldellő szántóföldeket, lankákat és díszes ablakú rönkházakat. Imádom, ahogy a muncsóban nyakon öntjük magunkat és elfolyik alattunk a víz, imádom a mentás herbatea mindent betöltő illatát, a „szelektív kukát” (moslék-tüzelőanyag-szemét), a konyhakertet, a méhkasokat és a kert végi forrást, amiből befőttesüveggel merítünk hideg vizet, ha elfáradtunk a gereblyézésben. Imádom at ötliteres küblikben tárolt tejet és házitejfölt, a váratlanul és végtelen mennyiségben előmanifesztálódó shangit (házikenyér-féleség), amit kerti zöldhagymával és a saját tehenük tejével esznek uzsonnára, ha „nincs otthon semmi”. Imádom a gumipapucsokat, kendőket és Julia anyja varrta kényelmes otthonkákat. Imádom, hogy összetart a család és mindenki együtt dolgozik, azt, hogy mindenki udmurtul beszél és a kisbabának is udmurtul gügyögnek, és mindenki olyan tiszta és takaros és ügyes, és olyan szuper, hogy csak na. Jobban feltölt ez a náluk töltött pár nap, mint bármilyen wellness.

Lö random orosz út 2. - Byg-Byg fesztivál

Minden olyan, mint két éve, csak egy kicsit tisztább, jobb, szebb. Végtelenül büszke voltam Julia családjára, ahogy rendben tartottak egy ekkora kertet, meg az állatokat is, és mellette a házat is felújították. A muncsóban krími bort ittunk, és éreztem, ahogy megnyugszom és Juliával felvesszük a régi barátságunk fonalát, és a nosztalgiavonalat kimerítve újra ráhangolódunk egymásra.

Vorchino falu iskolájában a vendégfogadó nénik hangos hahotában törtek ki, mikor meghallották, hogy Pavel hívott meg. Hát igen, tulajdonképpen miafaszt képzeltem… Kolja és Pavel nagy lelkesen hívtak a tavasszal, és megbeszéltük, hogy Pavelnél alszom, ehhez képest Kolja, mint kiderült, itt sem lesz a fesztiválon, Pavel pedig kihajított Bygyben, és pillanatok alatt egy random nő lakásán kötöttem ki, mondván itt fogok aludni aki nagyon kedves volt, és isteni házisajtot csinált, de én úgy éreztem magam, mint akit szó szerint fejbe vertek egy doronggal. Én barom, tudhattam volna, hogy ez lesz. Egy tízes skálán mégis mennyire vagyok gyökér, hát nagyon. Teljes zavaromban felhívtam Juliát, mert kérte, és ők kisvártatva ott termettek Bygyben, hogy kimentsenek. Pillanatok alatt relokalizálódtam Kozinóban, és a továbbiakban Julia szuper családjánál töltöttem minden éjszakát. Tőlük ezúton azt is megtudtam, hogy Pavel egy megbízhatatlan, hóhányó ember hírében áll. (Fasza.)

Tisztázatlan körülmények között egy orosz hagyományőrző, Jurij mellett találtam magam Mamika székely népviseletében, és a saját házi stifolderünket árultam, miközben Jurij egy gödörnyi parázs fölött, rénszarvaszsírral bekent falapon sütött némi rénszarvas-, ló- és bárányhúst. Előzőleg befontam a haját, rovásírással megírtam a menüt (na nem mintha tudnék rovásírni), majd a fesztivál ünnepélyes megnyitójának alkalmából felpakoltak minket egy kerti traktor utánfutójára, és körbezötyögtek velünk egy hatalmas feldíszített mezőn, a közönség ujjongásától kísérve. Már megint miazisten történik velem, gondoltam, miközben fagyott mosollyal integettem a lelátók felé.

Szóval a Byg-Byg alapvetően egy FU konyhaművészeti fesztivál/verseny, amire mindenhonnan jönnek résztvevők. Aki a legtöbb byg-öt (fesztiváli fizetőeszköz, értéke 20 rubel) gyűjti össze a főztjével, az nyer. Én alapvetően nem terveztem árusítani, de aztán úgy alakult, hogy az amúgy ajándékba hozott stifolderemet kiterítettem, és miután kapott belőle Julia családja, kapott belőle Jurij, és mindenkinek nagyon ízlett, Pavel pedig amúgy sem törődött velem, én fogtam magam, és a maradékot szépen felszeleteltem és kicsaptam árusítani Jurij rénszarvashúsa mellé. Kb. 10 perc alatt elfogyott, én pedig kerestem vele 300 rubelt. :) (Amúgy egy permják csapat nyert.)

Szóval Pavel nem törődött velem. Egyszer-kétszer odament hozzám és foglalkozott velem, bemutatott embereknek, megmutogatta az állomásokat, de aztán eltünedezett, és hiába beszéltünk meg különböző terveket (pl. második nap bevisz a fesztiválra, vagy vasárnap este elvisz magukhoz és náluk leszek), semmi nem valósult meg belőle. Még mindig nem tudok haragudni rá, el tudom képzelni, hogy csak egyszerűen félrekommunikáltunk, vagy ő nagyon máshogy működik, mint én, vagy nagyon összezavarodott, amikor én megléptem Bygyből Juliáékhoz, de nem tudom teljes mértékben felmenteni. Ez nem magyarázat arra, hogy eredetileg magukhoz hívott és végül egyszer sem voltam náluk, vagy hogy egyszer sem hívott telefonon, Julián keresztül sem érdeklődött, hogy mi van velem, és ha ígért valamit, sosem teljesítette. Hülyén érzem magam borzasztóan, nem tudom, hogy nekem mit kellett volna máshogy csinálnom, de teljes mértékben magamat okolni a dologért, azt nem tudom. (Vagy tudom, de visszautasítom.)

A fák között egyszercsak Koivunen úrra bukkantam. Úgy örültünk egymásnak, el se hittük. Pár másodpercig megölelni sem mertem, aztán mégis, beleropogtak a bordáim, majd egy kis dugipálinka-ivás után másfél órát együtt kolbászoltunk, ácsorogtunk, frissítettük egymás tudását az életünkről. Ennyi idő kb. semmire sem jó, és megbeszéltük, hogy Izsevkszben amúgy is még találkozunk, de addig is én csak Koivunen úrral akartam lenni, és csak akkor megszólalni, amikor kedvem van, mindenféle marhaságot, ami csak eszembe jut (vagy az ő eszébe), a maradék időben pedig csak csendben ácsorogni és nézni az embereket. Ez volt az egyik legjobb része az egész fesztiválnak.

Esteledett, kedves és lelkes udmurt nénik köszöngettek el tőlem, egy pasi a kezembe nyomott egy I <3 Byg-Byg feliratú famedálkát. Az eredményhirdetés után néhányan még félénken táncoltak Kolja egyik dalára (persze felvételről, mert az a gyökér ugye nincs itt), én meg elbújtam az iskolában átöltözni. Úgy tűnt, az udmurtoknak jól esett, hogy ott voltam, Pavel fura nőismerősei nagy vehemenciával ölelgettek engem, és bizonygatták, hogy szuper csaj vagyok. Még mindig szeretem ezt a fesztivált, asszem, de hogy ez mennyire lesz a kedvenc emlékem, azt nem tudom.

Lö random orosz út 1.

Lassan bezötyögünk Izsevszkbe, én pedig próbálom a gyomorgörcsömet enyhíteni saját figyelmem elterelésével. Még mindig nem tudom, mi a fene fog történni ebben az elkövetkező két és fél hétben, őszintén szólva halvány fogalmam sincs, de megpróbálok felfeküdni az élet ritmusára, és megbízni az Oroszországban szerzett rutinomban, illetve önmagamban. Most így visszagondolva nem egészen vagyok biztos benne, hogy mit is keresek ööö *kipillantok az ablakon* ja, szóval már Izsevszk agglomerációjában.

Fájó hassal, fejjel és szívvel vánszorogtam ki reggel a Ferihegyre, a wizzairesek megcibáltak (csak applikáción megjelenítve jó a digitális beszállókártya!), egy mogorva csajszi hátraparancsolt a sor végére. (Végül is nem baj.) Anna, akivel Moszkvában talizni akartam, ezúttal sem ért rá (persze elfelejtett szólni), cserébe rám eresztett egy horda marit. Nem baj, legalább láttam szép részeit is az amúgy valószerűtlenül csinosra kipucevált Moszkvának, és teáztunk egy jazzbárban. Maradék energiámat is elvitte a 3 nyelven (mari, orosz, angol) folyó társalgás, de szerencsére még mindig van sör a KFC-ben, és egy aranyos kis pelmenyizőhelyet is találtam a Kazanyszkij pályaudvarának labirintusában.

Egyre jobban megszokom Oroszországot. A kultúrsokk a szovjet jelképek, a díszes metró, a sodró tömeg, a teában való fuldoklás közben egyre kevésbé erősen üt meg. A rozsdás vezetékoszlopok és a málló vakolatok mögött egyre jobban ott látom a normalitást, azt, hogyan működik az élet itt a szorgos kis orosz hétköznapokban. A csomagmegőrzős fiaalember nem ijesztő, a pelmenyit készítő néni akár Magyarországon is lehetne. Senki nem fog bántani.

Szeretek felmászni a placckart felső alvóhelyére és láthatatlanná válni. Ez a kemény matrac az elkövetkező egy évre kiegyenesíti a gerincem, a két óra alvás, a moszkvai megpróbáltatások, a bőröndráncigálás után maga a megváltás elnyúlni ezen a ropogósra fehérített lepedőn. Lehúztam a redőnyt, mostantól senki nem lát, a vonat zötyögése ez a 17 óra alatt udmurtra rázza az agyamat.

vigília

Meccset nézünk, pedig még nem vagyok teljesen bepakolva. Kicsit fájós hassal, kicsit tompa fejjel próbálom összeszedni, hogy még mi mindent kell megtenni. Hajnali 3-kor vár a taxi a ház előtt.

Tegnapelőtt éjjel alig aludtam, tegnap semmire nem voltam képes. Random pillanatokban sírhatnékom van, de általában nem. Leginkább anya telefonhívása nyugtatott meg.

Nem akarok sajnálkozó arcokat látni. Nem akarok részvétnyilvánításokat hallgatni, nem akarom, hogy mindenki arca kötelességtudóan elboruljon, amikor szóba hozom Bencét. Nem azért mondom, hogy sajnáljanak - azért mondom, mert ez van. Mert random pillanatokban beesik az életembe, mert az életem (életünk) része lett az elmúlt évben, hogy épp mi van vele, mi történik, kezelik-e, nem-e, fáj-e, hogy van a család, kell-e nekik valami. Lassan már egy éve így élünk, és az, hogy meghalt, nem változtat ezen. Most is az érdekel, hogy mi van, mi történik, mit lehet csinálni.

Mármint nyilván sírunk. Mindannyian sírunk néha miatta.

De van az a helyzet, amikor a kemó a heti program, a vérkép mindennapi társalgási téma lesz, és lehet, hogy borzalmas, de akkor is a valóság, a hétköznapok része, és felesleges minden egyes alkalommal sírva fakadni amiatt, hogy ezt osztotta az élet. És bizony, a temetés, a megemlékezés, ezek is lehetnek racionális, megbeszélendő témák, dráma nélkül.

Fáj Bence hiánya. Nehezen fogom fel még mindig. És valahol mélyen, felfoghatatlan mértékben csalódtam a világban, amiért ez megtörtént.

De sem mi, sem a Szentpáliék nem szomorkodunk és szenvedünk egyfolytában. Mikor náluk voltunk, mindig sokkal többet nevettünk, mint sírtunk, és ezek nem ilyen "nevetünk, hogy úgy csináljunk, mintha nem lenne gond", hanem "nevetünk, mert nagyon jól érezzük magunkat együtt" nevetések voltak.

('szameg, aludnom kéne, dekurvára, mindjárt jön értem a taxi, és én még itt gépelek, pedig holnap szupernek és protouráli unikornisnak kell lennem.)

Időbe fog telni, amíg megint annyira fogom tudni élvezni az életet, mint eddig. Ameddig elmúlik az az érzés, hogy egy lakománál ülök étvágy nélkül. Két órán belül elrepülök Soha-Sohaországba, amit milyen rág vártam már, és biztosan szuper is lesz... minden egyes bepakolt ajándékkal, cipővel, rúdkolbásszal és telefontöltővel egyre igazibbá válik, de nem tudom úgy várni, ahogyan eddig vártam.

De működök, működünk. Az élet valahogy megy tovább.

Bence

A Szentpáli család nekünk ilyen igazi „nem igazán tudjuk, milyen az élet nélküle” család. Bár nem rokonok, anya legjobb barátnője Vali, és mindig a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy állandóan átjárunk egymáshoz, gyakran együtt nyaralunk, a gyerekek folyton együtt játszanak. Az én gyerekkori játszótársam a nagyobbik fiuk, Gergő volt, a kisebb tesóimnak pedig a kisebbik, Bence. Mindig segítünk egymásnak, és gyakorlatilag úgy kezeljük egymást, mint nagyon-nagyon közeli családtagokat. Volt is olyan, hogy unokatesóknak adtuk ki magunkat Gergővel, és gyakran így is hivatkozom rájuk. Anya barátsága Valival mindig is a barátság-etalon volt számomra.

Emlékszem, egyszer, amikor Vali nálunk volt, néztünk anyával és vele hármasban egy filmet, A nővérem húga címűt. Elég megrázó, és emlékszem, hogy mindannyian azt gondoltuk utána, hogy te jóságos ég, csak ezt ne, bármit, csak ezt ne.

Aha.

Valamikor augusztus közepén, mikor hazaértünk a családi nyaralásból, diagnosztizálták Bencénél a rákot.

A dolgok sorban jöttek. Bence rákos - de fiatal és erős, túl kell élnie. Bence a rák egyik leges-legritkább fajtájával rákos, amelyet szinte lehetetlen gyógyítani - megkezdődött a kemó és jól reagált rá. Egészen karácsonyig, amikor hatástalannak bizonyult a kemó - de a rákot még csodával határos módon fél évig sikerült kordában tartaniuk. Május végén, június elején még nyaralni is el tudtak menni - aztán összeomlott minden. Úgy rohantam haza, ahogy csak tudtam, és még tudtunk találkozni, és Bence állapotának romlásáról meglepően hosszú ideig nem hallottunk.

Mostanáig.

Nem akarok abban a hamis színben tetszelegni, hogy nagyon közelről ismertem őt, vagy hogy ott lettem volna a közepében az elmúlt év történéseinek. Már 11 éves voltam, amikor Bence megszületett, így mikor még együtt nyaraltunk, ő nagyon pici volt, ráadásul én jobban el voltam foglalva azzal, hogy nekem lett egy öcsém (Andrással 4 hónap különbséggel születtek), mint hogy a Szentpáliéknak. Inkább olyan érzés volt, mintha… másfél öcsém született volna? Nem egészen olyan, mintha kettő, de… basszus, ezek ketten szaladgálnak egy szál donaldkacsában a balatoni nyaralóban. Tudom, hogy Valiék nagyon várták őt, és mindenki nagyon szerette. Persze ő olyan gyerek volt, aki meg is érdemelt minden szeretetet. Sajnos sose láttam zongorázni vagy kosarazni, de mindkettőben nagyon tehetségesnek tartották. Bence tényleg igazi jó gyerek volt: mindenki szerette, mindenkit büszkévé tett, és egyszerűen csak nagyon jó volt a közelében lenni. Legalábbis én így láttam. Sose hallottam anyától, hogy Bencével nehéz lenne, bajt okozna, semmi ilyet.

Mikor kicsit nagyobb lett, inkább olyan lett, mint azok a rokonok, akikről az ember csak mindig tudni akarja, hogy minden rendben vele - amellett, hogy mindig szívesen látja, és mindig csak minden jót akar neki. Szerves része annak a mindennél fontosabb erődítménynek, amit családnak hívunk.

Egyik szép emlékem vele (amire büszke vagyok) 2016 tele, amikor a Jézuska hozta nagyon szuper alapanyagokból készítettem egy kriminálisan jó lasagnét - ekkor Bence épp nálunk volt, és látszott, hogy iszonyúan ízlik neki (Vali később el is kérte a receptet). Hülyén hangozhat, de én különösen büszke voltam arra, hogy személy szerint Bencének ennyire ízlett valami, amit én csináltam.

A másik az esküvőnk: Bence akkor és ott 120%-os beleadással bulizott, a két pej lóra hihetetlen tombolást csapott, majd az este folyamán legalább három helyen aludt (köztük a trambulinon). Mint később kiderült, már akkor is fájt a térde (amiben az első daganat volt). Nem sokkal később diagnosztizálták nála a rákot.

Szentpáliékkal a lagzinkon

Hogy lehet úgy élni, hogy közben folyton aggódsz? Hogy lehet úgy működni, hogy ott van benned a rettegés, hogy mi hogy sül el, csak tehetetlenül várod a híreket? Bűntudatom volt, ha sírtam, mert nem akartam élő embert gyászolni, de álságosnak tűnt a biztatás, az optimizmus, vagy úgy csinálni, mintha nem is lenne beteg. Nem baj, ha sírsz, nem lesz nekem attól rosszabb - hidd el, én már annyit sírtam, el sem hiszed, mondta nekem Bence egyszer. A miértek kérdezgetésével, saját és mindenki más lelki épsége érdekében, már réges-rég felhagytunk. Van az úgy, hogy már csak káromkodni lehet. (Ezt is Bence mondta valamikor.)

Végtelen munka, végtelen küzdelem, végtelen szorongás.

Május végén, a 17. szülinapján hatalmas ünneplést rendeztek a Babitsban a tiszteletére. Megtelt a tornaterem, videókkal, koncertekkel, kis műsorokkal, válogatott kosarazók videoüzeneteivel, csillapíthatatlan vastapssal köszöntötték őt, hatalmas éljenzés volt. Láttam, hogy sokan sírnak, de mi, Timárok csak vigyorogtunk az első sorokban, és örvendeztünk, hogy mennyi ember imádja Bencét. Nekünk ez, legalábbis pont ez az este, nem sokk és nem a bánatról szól. Nem most látjuk Bencét először kopaszon, nem most szembesülünk a betegség szörnyűségével, nekünk ez a mindennapok, a folytonos helyzetjelentésekkel, időnkénti kajaáthordással Szentpáliékhoz, kocsikölcsönadással, készenlétben tartott grillhúsokkal, hátha egyszer Bence elég jól lesz ahhoz, hogy átjöjjön hozzánk egy sütögetésre (végül egyszer elég jól lett, és nagyon örültünk neki).

Bence 17. születésnapján

Olyan volt, mintha Bence minden várakozás és minden fizikai törvény ellenére tovább és tovább küzdene, míg minden határt le nem dönt és minden számítást meg nem hazudtol - de ahhoz, hogy győzzön, tényleg a Jóistennek kellett volna lenyúlnia az égből.

Június 19-én kaptam a hírt, hogy most már nagy a baj, és június 21-én mentünk át hozzájuk testületileg. (Lásd előző posztom.) Mivel akkor nagyon bekábult a gyógyszerektől, de nagyon szeretett volna velem külön beszélni, 22-én újra átmentem hozzá, és akkor külön elbúcsúzott tőlem. Elmondta, hogy nagyon szeret, és mindig is családtagnak tartott, felidéztük a közös emlékeket, az esküvőt, megemlítette Csabát, és azt mondta, figyelni fog fentről. Nem igazán tudom elmondani, hogy éreztem. Akkor már a kezét is alig tudta megemelni, és mégis akkor is csak adni akart. Akkor láttam utoljára.

Nincs értelme megideologizálni a történteket, tudtam, hog Bence még élni akarna - de az is látszott, hogy már nagyon-nagyon fáradt.

Ma, július 1-jén hajnalban halt meg.

Nagyon, nagyon hosszú út végére értünk. Annyi küzdés, annyi remény, annyi rossz hír, annyi szeretet és simogatás és készenlét után Bence mégis meghalt. Nincs több aggodalom, nincs több gyomorgörcs, amikor meglátom anya nevét a telefonom kijelzőjén. Ennyi küzdelem után - mégis vesztettünk. Őszintén szólva még nem igazán tudom, hogy megy tovább így az élet.

Most időre van szükségünk. Valahol még mindig nem fogom fel, hogy ez valós, ez tényleg megtörtént velünk, annyira ordító hiányt hagy Bence maga után. Semmi más, csak az idő tudja ezt valósággá tenni és lassan-lassan megbékéltetni velünk, ha már bekövetkezett, ha már ezt osztotta nekünk ez a kurva világ.

Soha nem felejtünk, drága Bence.

Ettől az egytől nem kell félned.