Wööt-buli és indokolatlanságok

A Wööt tagjai csodálatos hangjukkal megint teljesen elvarázsolták a közönséget. Mellettem Tanja a fejét ringatta a dallamra, Merit odébb a szöveget tátogta.

Imar gitárról hegedűre váltott, és mi felperdültünk, megforgattam egy nyelvészbácsit a Kalamees dallamára, aki minden egyes új alakzatnál felkiáltott, hogy "Jaaa?", én meg szakadtam.

A koncert véget ért, a Wöötöt sikerült meggyőzni, hogy maradjanak még. Vidáman csevegtek a kis tanszéki ólamban, én meg nem győztem gyönyörködni bennük. Imádom a zenéiket, és örültem, hogy vendégül láthatom a bandát.

Milyen jó kis tanszéketek van, mondták. Tücsi kezében megjelent egy üveg fehérbor.

Az a capella estet sör követte majd Vana Tallinn, a KK-t a Liquid Rock kocsma, a terepmunka-beszámolókat pedig viták az altaji alapnyelv legitimitásáról. Észt és angol szó keveredett némi magyarral, a háttérben rockslágerek és eltérő szakirodalmi háttér. Rég hallottam Gergőt tudományról beszélni, és mintha Imar manírjai is egy kicsit mérséklődtek volna az értekezés hevében. Mellettünk Tücsiék beszélgettek, valahol odébb Ditta, Merit és mások.

Hogy lehet ennyi jó fej ember egy helyen és én mióta érdemlem meg, hogy a társaságukban legyek.

A Wööt visszahozta a téli egyetem hangulatát, a megismerkedést a sok új emberrel, a pincehelyiségekben alámerülést a nyelvészetbe, a sörrel tompított pillangókat a gyomorban. A másnapi permjákórán, mikor kollektívan nyomorultak voltunk, megállapították a többiek, hogy úgy vigyorogtam az este, mint egy buddhista szerzetes.

Well, I'll be damned.

Mondanám, hogy jaj de borzasztó, és soha többet nem keverem a fehérbort a Vana Tallinnal, és semmi ilyesmi soha elő nem fog fordulni... de fog.

Szóval ez van. És borzasztóan jól éreztem magam kedd este.

Hogy lehetek ilyen szerencsés. Gondoltam ezt, miközben Németh Danival kavargattam a kapucsínót csütörtök délben a KK-ban és a tudományos élet anomáliáiról beszélgettünk, vagy mikor Főszerkesztő Úr mellett csendben hallgattuk szerkesztőtársunk verseskötet-bemutatóját, vagy mikor az idelátogató Dimának meséltem arról, hogy megy a hakni, és a később csurig töltött 029-es teremben kerekasztal-beszélgettünk az udmurt nyelv jövőjéről. Az emberek a FB-on hallottak az eseményről és eljöttek!

Így van ez a FU világgal, gondoltam valamikor tegnap. Az ember azt gondolná, hogy már nem lehet jobban szeretni, aztán mégis jobban és jobban szereti.

PS: shit, holnap tali Kristiina Ehinnel és Silver Seppel, shitshitshit valaki tanítson meg észtül

a Nightwish-koncert, amin nem voltam

Ó gyerekek, hogy én mennyire bánom, hogy nem mentem Nightwish-koncertre!

Mármint, most nagyon sok mindent megadnék, hogy ott lehessek. Rendesen. Állójeggyel a kezemben, aminek köszönhetően végigugrálhatom, üvölthetem az estét.

Csak akik a színpadon vannak, azok felét nem ismerem (főleg az énekesnőt nem). Na nem mintha számítana, hiszen nekem Tuomas és Tuomas egyedül a fontos.

De nem hallgattam meg az új albumot, és félek tőle, hogy az az üzenet, ami engem igazán megragadott akkoriban (2005-ben!), azt már nem találom meg az új művekben. És Tuomas sem az a lenyűgöző magányos zseni már, aki akkor volt... de én sem vagyok már az az álmodó, képlékeny, végletekig érzékeny lány, aki akkor voltam. (De az akkori lelki állapotot meglepően könnyen fel tudom idézni... ilyen lehet egy kísértetnek visszaemlékezni arra, milyen volt, amikor élt.)

Teljesen kivagyok, hogy nem mentem Nightwishra.

De nem tudom, nem lett-e volna rosszabb, ha elmegyek, és nem azt kapom, amit reméltem volna.

A rohadt élet, nekem a Nightwish olyan sok mindent jelent. Nemcsak a kamaszkorom idealizmusát, hanem több korszakot, egy csomó embert, rengeteg élményt, azt a tapasztalást, hogy ennyire lehet szívvel-lélekkel rajongani valamiért. (Valakiért.) Erre a zenére lüktetett az életem, ez ment a fejemben, miközben ide-oda zúztak a pécsi buszok, villogott a gyalogoslámba, keringtek a műjégpályán az emberek, teltek meg a folyosók szünetben a Babits gimiben, késő éjjel a járdát elfoglalva grasszáltunk vagy a koncert után a lépcsőn ülve lelkiztünk a pultot nézve. Nightwish volt a háttérzenéje a fél életemnek, Nightwisht hallgattam a fél ország különböző rockklubjaiban, miattuk kezdtem el finnül tanulni.

Bekapcsoltam a NW-t a tanszéki ólamban, és elkesztem ész nélkül headbangelni az Escapistre. Hát nem a NW miatt vagyok itt most, nem miattuk van egyáltalán itt ólam? Azért durva ebbe belegondolni. Még mindig olyan beleéléssel tudom rápörögni ezekre a számokra, mintha csak tegnap lett volna a kamaszkorom.

El kellett volna menni erre.

Legközelebb már nem hagyom ki.

Moszkva, Moszkva... 2. (avagy mondatfák gyümölcsei)

Sör, pelmenyi, nyugalom, lassú jazz. A hostelt még mindig imádom, az éjszaka közepéig lehet kvaszt szürcsölgetve lazulni, és még olyan mákom is van, hogy értelmes srácok laknak a hostelben, és érdekes dolgokról lehet velük beszélgetni. (Kivéve nyelvészetről persze: egyikük közölte velem, hogy a mari, udmurt stb. tulajdonképpen alig különbözik az orosztól.) Egy másik, a cuki vörös ausztrál srác pedig elmesélte, hogy Magyarországon jártában úgy meghatotta egyszer egy Sissi-szobor látványa, hogy ott helyben írt róla egy novellát.

Koivunen úr fájón hiányzott a sör és pelmenyi mellől, csak a világhálón keresztül tudtunk koccintani a Baltyika sörrel. Ő is előadott aznap, én is. Azt hiszem, mindketten minél hamarabb el akarjuk felejteni ezeket az előadásokat.

Azazhogy én nem. Habkönnyű és érdekes volt a témám, élveztem hámozgatni, és valószínűleg az ELTE-s hátteremmel nem tudtam volna sehogy sem olyan előadást készíteni, ami megfelelt volna a moszkvaiak ízlésének és színvonalának, de azért beleégett a retinámba a diasorom ügyetlensége, a közönség unott arca, a fülembe a mondataim dedóssága, ahogy elvesztek a hatalmas teremben és a fenszi felszerelésben. „Hiába öltöztettek fel menyasszonynak, előre megmondom, hogy soha nem lesz rád büszke a családod!” Azelőtt örömmel beszélgettem a többi résztvevővel, biztos kíváncsiak is voltak néhányan arra, hogy mit fogok mondani, és úgy érzem, az előadásom erősen csalódást okozott nekik. De szeretnék emlékezni rá, hogy milyen a szakma a tanszékem és az IFUSCO-k bátorító-szeretgető közegén kívül, és nem akarom magamat mentegetni azzal, hogy „dehát ők generatívok én meg nem”.

Jóságos isten, mennyire igyekeztem követni az előadásokat, de annyira nehéz volt, és hányszor elakadtam. Márpedig úgy tűnt, hogy csak nekem van ezzel problémám, mert a többiek olyan vidáman vitáztak, mintha mindig is NP-k mozgatása lett volna a kedvenc hobbijuk. (Valószínűleg mert ez így is van.) És most már világos előttem, hogy én sosem fogom megérteni a generatív grammatikát. Ez a hajó elment. Az egyetlen kérdés csak az, hogy lehet-e így értelmes nyelvészetet művelni. Mindig is mondtam, hogy csicskanyelvész vagyok, és nem, nem azért, hogy buksin simizzenek, hogy „neeeemiiiis”, hanem azért, mert ezt igenis tudom magamról.

F. Lacit megdobtam egy hógolyóval. Az napok során nagyrészt ő volt a társaságom. Az akadémiai élet kilátástalansága félig átsült rénszarvascomb és grúz vörösbor mellett bontakozott ki előttem a LavkaLavka (mariul a lavka azt jelenti, hogy bolt) étteremben. Hát jó. Mellettem egy szuperzseniális orosz MA-hallgató csajszi beszélt magyarul - mint kiderült, volt Magyarországon nyelvjárásgyűjteni. Meg Guatemalában is.

A laboratóriumszagú nyelvészetben nehezen találtam a FU varázst. Mondjuk ezek az emberek nem igazán beszélik a FU nyelveket, csak kutatják őket. (Ebben legalább kivívtam egy kicsi tiszteletet: hogy beszélek mariul.) Az intézetet inkább Chomsky varázsa lengi be.

Hazafelé menet felkaptam a boltból egy doboz pelmenyit és Baltyika sört, és hazabattyogtam a hostelbe. Ott elbeszélgettem a cuki vörös ausztrál sráccal, és váltottunk egy-egy sörös fotót Koivunen úrral. Kippis. Milyen jó lett volna, ha eljutok Kazányba!

Beborult az ég Moszkva felett, szitál az eső. Az épületek extra szürkévé változtak, az emberek arca elkomorult. Kivéve a krisnás csapaté, ami lelkesen pörögve lejtett végig a Novij Arbaton. Na, hát igen, így képzelik el Nyugaton Moszkvát. Szürke és borongós és hideg. Én már meguntam az internetvadászatot (ami orosz SIM nélkül esélytelen), megettem a borscsot, megittam a kvaszt, megcsodáltam a metrót, és rádöbbentem önmagam jelentéktelenségére. Kipipáltam mindent.

Meglepően jól kipihentem magam Moszkvában, de közben valamit meg is ölt bennem. Tök jó volt, de most már szeretnék hazamenni.

Moszkva, Moszkva... 1.

Aeroexpressz otpravljajetsztja csérez pjaty minut… állítja a hangosbemondó. Jól teszi, mert az előző vonat az orrom előtt ment el. Na nem mintha bárhová is sietnék, a hostelbe úgyis csak 14:00 után tudok bejelentkezni. A lenyűgözően felújított Aeroexpressz olyan simán és nesztelenül csusszan be a belvárosba, mintha csak vízen közlekedne, és ez az út már, a ligetek és lakótelepek bámulása a reggeli fényben beleépült az én szokásos oroszországi megérkezési rituálémba. Ilyenkor azt kívánom, hogy bárcsak sose futnánk be a Kijevszkij Vokzalra.

Épp elég nehézség két és fél óra alvás után aludni próbálni a Ferihegyen, aztán aludni próbálni a repülőn, aztán az alvás és az ébrenlét között félúton beragadt létállapotban átlavírozni a passzportkontrollon, a Vnukovo reptéren, majd a moszkvai metrón. Keresztbe tett ujjal érkeztem meg a Star Wars Hostelbe, amely nagy szerencsémre tényleg egy barátságos hostelnek bizonyult (bár semmi Star Wars-jellegűt nem tartalmazott, csupán bolygós és űrhajós falfestéseket… ennyi erővel Gagarin Hostel is lehetne). A konyha tiszta volt, a szobák ügyesen berendezettek, az előző lakók által itthagyott cuccok mentek a közösbe. Nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor a pusztulatos hajnali repülőút után végre lerogyhatok egy ágyra - még akkor sem, ha később kiderül, hogy az adott ágy nem is az én helyem, hanem a recepciós csaj összekeverte a foglalásomat. Három óra alatt úgy sikerült aludnom és álmodnom, hogy közben folyton érzékeltem a külvilágot: a kinti dudálást, a matatást, az ajtócsapódást.

Tetszik itt a Ljubljanka és a Kitaj-Gorod környéke. Vaszilij Blazsennij és a Vörös Tér egy bakugrásnyira vannak, de erre már nem ér el a turistahömpölyeg. Aranyos kis helyek, kávézók, kifőzdék, kisboltok váltogatják egymást. Nem szívesen égetem magam csökött orosz nyelvtudásommal, de attól még jól esik megugrani a kifőzdében kajakérés, sörrendelés, bankkártyávalfizethetek-e, zsebébenmaradteamobiltelefon azátvilágításnál-féle szituációkat. Az esetragok maguktól tolultak a névszók mögé, gondolkodnom sem kellett rajtuk. Ma az utcán egy férfi még eligazítást is kért tőlem, persze közöltem, hogy nem beszélek oroszul, mire megkérdezte, hogy honnan jöttem, mondtam, Magyarországról, amire elképedve fejet hajtott. (Persze mindezt oroszul tárgyaltuk meg.)

Az újonnan épített kilátó a Moszkva fölé hajolt. Egyik oldalról egy Sztálin-felhőkarcoló, másikról a Kreml világított le rám, ahogy a folyó fölött álltam a magasban. A korlátnak megfáradt arcú FSZB-egyenruhás férfi állt, körülöttem csillogó tekintetű oroszok, anyukák lányaikkal, barátnők, párok bóklásztak. Nahát, nem erről az oldaláról szoktam látni Oroszországot.

Rég nem éreztem magam olyan kisimultnak, mint most.

A brutális arcú férfiak és hideg tekintetű nők még mindig félelmetesek, de a világító Vaszilij Blazsennij a Moszkva folyó fölött most egy kicsit magával ragadott.

egy hét az "új életben"

Eh, huh, jaj.

Valahogy úgy érzem, mintha minden és mindenki most előadástartásokra kérne fel. És rendszeresen alulteljesítenék.

Nem indult jól a paksi kirándulásom. A sofőr mélyen a szemembe nézve kérdezett rá, hogy ugye nem vagyunk finnugorok. Ugye nem. Mondd, hogy nem. Csak azt ne. Az felér egy halálos ítélettel.
Najó.
Általában jól kezelem ezeket a helyzeteket, de most annyira nem ment jól. (Mondjuk a sofőr is inkább a saját hangját szerette hallani, mint másokét.) A terítéken a Habsburgok voltak (a széles finnugorellenes mítosz-skála választékából), ami fura, mert ez egy relatíve béna városi legenda, mégis nagyon-nagyon jól tartja magát. (A másik ilyen városi legenda a "finnek már nem tanítják" dolog. Ember, tényleg azt gondolod, hogy mi soha nem találkozunk egy finnel sem?)

Szóval aznap Paksra mentem. Kicsit rossz, hogy a hakniprojektben tényleg nulla esélyünk van megismerni az adott osztályt, mielőtt eléjük kerülünk a saját mondandónkkal. Most is jobb lett volna, ha egy kicsit több időm van egy-két percet tölteni a diákokkal mielőtt nekiállok beszélni, mert személy szerint nem vagyok nagy rajongója a nagy szavakkal való bemutatásnak, amit általában kapni szoktam. ("Nézzétek itt van T.B. a naaagy ELTE-ről!") Nem tudom pontosan, min múlt (bár vannak tippjeim), hogy most nem igazán sikerült megaradnom a diákok figyelmét, és a mondandóm erőtlenül megállt és feloldódott a levegőben, mielőtt a fülekhez eljutott volna, de most valamiért így történt, kívülről hallottam a saját hangomat, és még sajnos fegyelmeznem is kellett. Bár a tanár nagyon igyekezett megnyugtatni (nagyon lelkes volt, bár kissé szkeptikus), egyértelműen én voltam béna. De így is furcsa volt megtapasztalni, hogy mennyire más dinamikájú tud lenni ugyanaz az előadás, ugyanannak a korosztálynak, csak más... környezetben (=mások ülnek a teremben, pedig basszus még egymásra is hasonlítanak).

A Loyola Café színvonala nem nyűgözött le minket, de tulajdonképpen akárhol is lehettünk volna. Főszerkesztő úr alaposan zavarba hozott, mikor beült az órámra, de közben meg hálás voltam neki, amiért felrázta kicsit a kókadozó társaságot. Persze nem voltam elégedett a teljesítményemmel, de a palotanegyedi utcákat róni és a könyvtárban belemerülni a teendő-tengerbe közösen határozottan kellemesebb volt.

Tücsi helyeslően bólogatott a svédországi megbeszélés eredményeit hallgatva, Ditta beszélt, és Orsi beszélt, és megtelt a 029-es terem, ott volt egy csomó kedves ember és még néhány udmurt is, és érdekes dolgokat hallgattunk és támogattuk egymást, és bár nem tudtam végig ott lenni, én teljesen meghatódtam ettől az estétől. "Működő diákkör, ilyen létezik??" Itt igen. :)

Kioktathat a sofőr Paksra menet és várhat a szkeptikus tanár, és furikázhat Erdogan Budapest összes utcáján egyszerre, ha nekem ilyen emberek vannak az életemben.

viszlát Svédország!

Hosszú ülések, narancslé, kávé, bubisvíz. Valószínűleg senki nem hiszi el nekem, hogy élvezem ezeket a tanácskozásokat. Nem vagyok biztos benne, hogy sok hasznomat veszik, de csak hallgatni is jó őket. Ezen az egyetemen vannak a világ legkényelmesebb irodaszékei.

Másfél nap alatt már sok mindenhez hozzá lehet szokni, a szürke ruhás szőke svédekhez is, az utcafronthoz is, ami a folyó egyik oldalán faházakból, másik oldalán pöffeszkedő klasszicista kőházakból áll. Próbálom a tiszta, hideg levegőtől Finnországban érezni magam (de valahogy nem teljesen az az illata, mint ott), és élvezni a rendet és nyugalmat. J. Saarikivi ebédre menet kicsit mesélt a svéd társadalomról, és ez segített perspektívába helyezni a dolgokat, megérteni, mi történik (vagy nem történik) itt. Saarikivi társasága egyébként is üdítő, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel belőle hatalmas tudás.

Társaságban lenni sokkal jobb, főleg ilyenben. Egyrészt az emberek okosak, másrészt sokkal tapasztaltabbak, mint én, harmadrészt uralisták, és lehet belsős poénokat meg anekdotákat mesélni, meg a hasonló problémákat megbeszélni. Szinte nevetnem kellett, mikor azt láttam, hogy ezek az évtizedes tapasztalattal rendelkező nyelvészlegendák pont olyan nehezen tudják elmagyarázni a finnugrisztika világát a külsős szakértőknek, mint amennyire mi nehezen magyarázzuk a családnak, haveroknak azt, hogy miafenét tanulunk.

És mellesleg ugyanolyan beteg humoruk van.

A hostelemben ott maradtam, de nagy műgonddal távolt maradtam olyan sokáig minden este, ameddig csak tudtam, és minden reggel csendben, korán távoztam. A nindzsaüzemmód bevált, a szomáliaival csak egyszer futottam újra össze, de nem hagytam szóhoz jutni. Foglalkozzon mással, ne velem.

A recepcióslány, ahogy ZM mondta is, gyakorlatilag megoldhatatlannak tartotta azt a problémát, hogy egy osztályterembe bemenve megnézzem, hogy otthagytam-e a powerbankemet. Mindent megtett, hogy lerázzon, majd nagy sopánkodások és double checkingk közepette végül muszáj volt odaadnia a terem kulcsát, amelyben persze, a double checking ellenére, igenis óra folyt, de mindegy, láttam, hogy a powerbank nincs a dugóban, franc, anno nászjándékba kaptuk. Visszavittem a kulcsot és hazaindultam.

Uppsalából 10 óra hazajutni Budapestre (vonat-busz-repülő-busz-metró), a különböző városok és helyszínek lefárasztják az ember agyát.

Hivatalosan is végeztem Svédországgal. Végeztem a mintaszerű városokkal, a hóban-fagyban kilógó bokájú szöszke svéd lányokkal, a fenszi ál-angol, ál-belga, ál-ír kocsmákkal, amelyekben számunkra felfoghatatlan gazdagságban élő férfiak-nők költik a pénzüket és idejüket, gurmé módon ízlelgetve az egyáltalán nem lenyűgöző söröket. Tulajdonképpen ezek csak eljátsszák, hogy baromi kifinomultak. Végeztem az utcákon duzzadó egóval masírozó hangos bevándorló férfiakkal, ide-oda járó szemű fejkendős nőkkel, a svédek és nem-svédek közti tátongó szakadékkal, miközben a szocialista egyenlőséget hirdetik. Itt vagy svéd vagy és életedet azzal töltöd, hogy a többi svéd számára bizonygatod tökéletességedet, vagy bevándorló vagy, és ebben az esetben a néped szubkultúrája és a svédországi lagom-rendszer közötti identitásválságban próbálod jól érezni magad. És mindkettő fajta épp eléggé baromi idegesítő. Ahogy fárasztó a polkorrektség, és e két réteg közti kulturális különbségek dacos nem-észrevétele. Mert a svédek igenis jó fejek minden kisebbséggel, kivéve a saját őslakosaikkal, de hát azokkal úgysem foglalkozik senki, hülye bugris számik, csak az útban vannak.

Sosem gondoltam, hogy hiányozni fognak az extra férfiasan dizájnolt finn sörösdobozok és a gigantikus makkarák, melyeket szakállas és kockás inges marcona finn pasasokkal reklámoznak, de lám, Svédországból nekem nagyon hiányzik a proliság.

A lagomot megtarthatják maguknak, én a sisura szavazok.

Uppsala 1. nap, semmi sem 'lagom'

Uppsala, egyetem. Nagy nehezen és hosszú szenvedések árán megleltem az egyetemi kávézót, így az étlen-szomjan való vándorlásom után egy picit megpihenhettem, és legalább valami szénhidrát és koffein került a szervezetembe. Ez már nagy szó. Persze az eduroam nem működik, mert miért is működne.

A hostelem egy ablaktalan lyuk, melyet éppen „felújítanak” (vagy csak ezzel álcázzák, hogy kurvára nem működik semmi és nincs melegvíz se fűtés), első dolgom volt egy lerázhatatlan szomáliaiba belefutni, aki teljesen okénak tartotta azt, hogy dörömböljön az ajtómon, amikor csak kedve tartja. Egy ilyen alkalommal közölte velem, hogy magyar nyelvű segítség kell, mert mittomén miért, mert egy magyar vendégnek segítségre van szüksége, és ragaszkodott hozzá, hogy vele menjek. Egy undorítóan mocskos szobába vezetett, ahol pusztulatos arab zene szólt, halmokban állt a szemét, és egy fogatlan vén pasas várt, meg valami haverkája, aki rögtön puszizkodni akart velem. A fogatlan pasasról sikerült, hogy kurvára nem magyar, hanem román, és szexet akar, ezzel a zárszóval pedig sarkon fordultam és kisiettem a szobából. A szomáliainak, aki közben magunkra hagyott minket, és most a folyosón jött szembe, szépen udvariasan ordítva elmagyaráztam, hogy békén hagyhat a picsába, anyját nézze szexmunkásnak, és többet legyen szíves ne dörömböljön az ajtómon, sőt lehetőleg vegye úgy, hogy kurvára nem vagyok itt. Persze dörömbölt, de egy öblös „fuck off” után végül nem próbálkozott többet. (Amúgy gyanítom, hogy ő tényleg jót akart, csak buta szegénykém, és alulszocializált, de azt tényleg nem értem, hogy hogy képzelte a magyart románnak.)

Hejj, Uppsala, nem tudom, mennyire kedvellek téged. A tegnapi utam úgy kezdődött, hogy a Wizzair legombolt rólam 15000 Ft pótdíjat, mert mint kiderült, az online becsekkolás elérhetőségének időtartama kb. olyan, mint a Magányos Hegy bejáratáé (az őszi napéjegyenlőség idején naplementekor amikor a rigó hármat koppint a kövön). Aztá megérkeztünk abba a birkakarámba, amit Skavsta repülőtérnek csúfolnak, és ahonnan egy ropogós kb. ötezresért el is szállítanak busszal Stockholmig, röpke 1 óra 40 perc alatt. Majd miután Stockholmban az infópultos rossz helyre irányított engem, végül sikerült szerválnom egy jegyet a következő vonatra Uppsalába (újabb 50 perc ücsörgés a fájós derekammal), ahonnan már csak meg kellett találnom (jó 15 perc sétával) a fűtés és melegvíz nélküli hostelemet, amiben a fent említett módon szexmunkásnak néztek.

Biztos jobb lenne, ha lenne itt valamilyen svéd-szakértő vezetőm, pl. az Északos szerkesztőtársaimból valaki, de nekem ez az egész Svédország egyelőre elég fura. Még soha nem voltam olyan városban (Finnországban sem), ahol hétköznap 9-10 óra környékén a városközpontban konkrétan semmi nem volt nyitva. Miazisten baja van itt mindenkinek? Nincs itt egy rohadt kávézó? Miért nincsenek kiírva a dolgok? Folyamatosan az az érzésem volt, hogy egy utopikus társadalomba kerültem, amelyben mindenki ismeri a szabályokat, csak én nem. Az utcák kihaltak voltak, a magas, szőke emberek céltudatosan közlekedtek a dizájnos kabátjaikban, az egyetemen is alig szóltak egymáshoz, az épületek mintha be lettek volna oltva dekoráció ellen. Igen, tudom, skandináv letisztultság. Mindenki hordjon szürkét, intelligens sokfunkciós hátizsákot, bluetooth-os fülhallgatóval védje magát a többi élőlénytől, és almás laptopjával üljön egy műanyag széken, lehetőleg egyedül egy hatfős asztalnál. Különösen a fiúk furák. Mindegyiknek tökéletes frizurája van, ingben és pulcsiban jár, kerek szemüvegben, karcsú, magas, olyan, mint egy modell, és a közelükben én azonnal koszosnak és lomposnak érzem magam (pedig esküszöm figyelek a külsőmre, és direkt szürke ruhákat hoztam).

Azt sem tudom, mennyire leszek hasznos itt, az INFUSE, izé COPIUS-megbeszélésen, de hogy hogyan fogom eltölteni az időt úgy, hogy nem fagyok halálra, nem szegényedek el és nem csavarodok be, azt végképp nem tudom.