Uhh, glurp, hörr, ajjaj, ennyit írt a tanár, nyüssz, fejek fognak a porba hullani. Akkor is, ha 5-öst adott, ezt biztos csak jófejségből tette.
Na jó, mint kiderült, nem jófejségből tette, az első 2 percben leszögezi, hogy szuper lett, pont ilyenre gondolt, minden tök jó benne. Amiket itt aláhúzott és meg szeretne beszélni, azok csak mini pontatlanságok, amiket csupán jobb észben tartani.
És jött az a maratoni hajhúzós élmény, amikor minden fogalmazásbeli és helyesírási hibán végigmentünk közösen, hangosan felolvasva és kivesézve a problémás pontokat, nekem pedig minden bátorságomra szükség volt, hogy ne torzuljon el az arcon és kushadjak össze, miközben azt kívántam, bárcsak nyílna meg alattam a padló és pottyannék le az alagsori -109-es terembe. Ki is emlékszik már rá, hogy egyébként minden szuper.
Itt-ott fájdogáló önérzettel csoszogtam be a konyhába és próbáltam egy teával lelket önteni magamba. Izé, szú-szá, hálás vagyok, ez, izé, hasznomra fog válni. Csak most fááááj.
És amúgy igen. Éppen szakdolgozatot írok, és akaratlanul is odafigyelek az akkor kivesézett dolgokra, és asszem ettől jobb lesz egy kicsit a mű. Tökre megérte "bátran szembenézni" azzal, hogy hol és mi nem tökéletes még.
Éééééés most NEM, nem folytatom a bejegyzésemet nyígással a szakdogámról, hanem inkább folytatom a megalkotását. Irgumburgum.
"Milyen urdumurtu nyelvet tanulsz? Akkor te sem akarsz meggazdagodni, ugye?"
"Úristen, mi akarsz te lenni, ha még mindig ezekre pazarlod az időd??"
"Te ilyen kis libsizsibsi vagy?"
Ha valaha lesz tumblim, esküszön mikroblognak fogom használni a Kamarában ért inzultusokról.
Ehh. Najó. :) Kezdjük újra.
Szóval most, hogy böjt van, Szonjával a "kevesebb olyat csinálunk, ami rossz, és több olyat, ami jó" projektünk számomra még nagyobb lendületet kapott. A heti kettő edzés, a vasárnapi futások (már ha nem bliccelem őket), a jó öreg vegaság és citromkúra mellé megindult az alkoholböjt is, tehát Bogika csak nagyon indokolt esetben iszik, és akkor sem annyit, mint eddig. Nagyon kellemes érzés. Mint általában ilyen esetekben, rájövök, milyen könnyen elvagyok olyan dolgok nélkül is, amelyek egyébként máskor az életemhez szervesen kapcsolódtak.
Egészen tavasz van, és én megpróbálok minél többet a kellemes időtől jobb kedvűvé válni, és emlékeztetni magam arra a rengeteg dologra, amit kellene csinálnom. Vagy nem emlékeztetni. Bebástyáztam magam megint Kamarába, lüktet a fejem a dupla eszpresszótól, megpróbálom elfedni, hogy alig aludtam, mert görcs volt a gyomromban, melyet az is fokozott, hogy ma reggel az én hibámból majdnem elb*szott egy autó. Jajne, megint udmurt, megint össze fogom keverni a marival, megint le kell adni egy absztraktot, és megint orosz nyelvű ősrégi könyvekből kell mari feltételesmód-jeleket kivadászni, mi több, egész mondatokat írni róluk és azt szakdolgozatnak nevezni. Meglepő tán, ha időnként korcsolyázó T-rexnek érzem magam?
Igen, szóval most ebben a skizofrén állapotban vagyok, amikor az életem nagy része tök jó, csak közben ott lapul egy folyamatos rettegés. Mikor írom meg a szakdogám, mennyire lesz katasztrofális, mikor betegszem meg, fogunk-e új lakást találni, mégis mikor a k életbe lesz nekem időm kiköltözni, hogyan csináljuk meg jól az EAN-t, meg az IFUSCO-ra hogyazistenbe jutok el, a doktori felvételiről nem is beszélve, izé, a mostani félév jelszava az arikulálatlan ordítás, melyet főként hánytatós hullámvasutakon hallatnak.
És közben meg minden olyan jó. Olyan jó az emtété (főleg ha bálozik), olyan jó Csaba, és a barátnőim, olyan jó edzeni, és órára járni, és házit írni, és napközben dolgokat intézni, olvasgatni, értéket képviselni és értéknek érezni magamat---oh wait, hogyállszaszakdogáddal???
Illetve: it's that time of the year again, emlékeztetett a FB is, 3 éve ismerem Antal Gergőt, és kezdtem el készülni a sziktivkari IFUSCO-ra. Na ha valamiért örökké hálás leszek a Jóistennek, az ez a barátság. (najó, is.) Words fail, úgyhogy nem is próbálkozom, a lényeg: teljesen más, és sokkal szegényebb ember lennék ez az ismeretség nélkül.
(A címet megmagyarázva amúgy Raitis Hai, avagy Józan Cápa a nemrég finnórán olvasott mesekönyvünk egy szereplője. Említett cápa olyan nagyon utálta az alkoholt - mivel az folyamatos csuklást okozott neki -, hogy sajnos folyamatos éhezésre volt ítélve, tekintve, hogy a fő táplálékául szolgáló tengerészek véralkoholszintje általában túlment az ő ingerküszöbén. - Na ilyenek a finn gyerekkönyvek.)
Milyen jó lenne olyasvalaki lenni, akinek a személyisége nem szorul folyamatos korrekcióra. Olyan, normális és szerethető embernek lenni, akinek nem kell folyton készenlétben állnia társaságban, hogy ne mondjon fura vagy kínos vagy éppenséggel bántó dolgokat. Szóval akinek nem kell normálisnak álcáznia magát, mert már eleve az, és nem veri le az izzadság a chit-chat beszélgetésektől, és nem gondol rettegéssel a közelgő közös ebédekre, és ha már itt tartunk, nem érzi magát egy itt felejtett marslakónak a tisztes humanoidok között. Nem küzd állandó lépcsőház-effektussal ("basszus, ezt kellett volna mondanom!!"), illetve nem kívánja gyakran, hogy bárcsak láthatatlanná válna, mert akkor nem zavarná a többiek auráját.
Mert amúgy baromi kellemetlen így élni.
És nagyon gyakran éreztem így a Veevánál.
Amiben semmi meglepő nincsen, a Veeva olyan volt, mint egy nagy osztály, és mint minden osztályban, voltak klikkek és csoportok - én pedig egy kicsit kívülálló voltam. Plus ca change, plus c'est la meme chose. (nincs kapacitásom kikeresni a megfelelő ékezeteket)
De befejeztem a munkát a Veevánál, és bár örülök neki, egy kicsit vegyes érzéseim vannak.
Szóval note to self ez a fél év után: akármennyit jellemfejlődök a évek során, nem fogok fura-hülye Bogátából kedves és vállalható Bogátává válni. Nem alakult ki több érzékem a normális emberek iránt, legfeljebb csendesebb és elegánsabb módon tudok visszavonulni a látómezejükből, úgysem kellek én oda. Oké, de ez nem egyenes út az izoláció felé?
Egyik oldalam azt mondja, hogy ahogy öregszem, a világom és a gondolkodásom egyre csak szűkülni fog, tehát ha már most bezárom, kirekesztve az emberek nagy részét, akkor aztán majd megnézhetem magam,
Egy másik része pedig azt mondja, hogy épp eleget szenvedtem antipatikus, nem nekem való emberekkel, akiknek semmi mondanivalóm nincs, és megérdemlem, hogy ne rabolják tovább az időmet.
Akárhogy is, most végre, a finnugoros pályafutásomban először, kizárólag az egyetemre járok. És ez 3 év munka után olyan, mint egy váratlan ajándék, és már most borzasztóan élvezem.
Ezt a bejegyzést 3 napja írtam, és azóta is már sokkal-sokkal jobban érzem magam.
Korrigálási kísérlet, nem sikerül, pánik, feladás, menteni a menthetőt, környezet villanásnyi érzékelése, végtagok előrecsap, gerinc begörnyed, ütődés, még egy, láb behúz, oldal bevág, megállásra koncentrál, súrlódik, izom megfeszít, megáll, elernyed, magához tér, fáj-e, kifordult-e, vérzik-e, megszólalni tudok-e, lécem-botom hol hagytam el, gyorsan szólni, hogy minden oké, majd körülnéz, jön-e valaki segíteni, feltápászkodik, havat kipiszkál a ruhái alól.
Ilyen kb. egy ~50km/h-s síbukás mentális folyamata. Nézni amúgy rosszabb, mint elszenvedni.
A síró síelő gyerekre a legjobb ellenszer a pingvinek utánzása, a CHB-ben tanult cápás mondóka, a játék, és az, ha megindítod lefelé a pályán. Őt vagy magad. A nap végére már akkora buckák vannak a terepen, hogy attól tartok, kinyúl értem egy manó és beöltöztet arnori fejedelemnek.
"Karak, ez... ez nagyon szép! És... jó szagú!" Ilyen gondolataink vannak, amikor az árnyékból felvisz a felvonó a napsütötte hegycsúcsra. Általában van ott egy kereszt. Meg egy lélegzetelállító panoráma, vagy éppen egy Sky Toilet nevű intézmény, amelybe belátni nem lehet, kilátni azonban nagyon is, és a dolgunk végzése közben teljes szépségében csodálhatjuk az Enns-völgyet és az Alacsony-Tauernt.
A kockapókerparti közben férfi műkorcsolya világbajnokság ment a tévében, Zsófi szókincse nagybátyám jóvoltából gazdagodott a homár szóval. Közben anyával közösen pudingos sütit sütöttünk, komoly harcok árán, mert egyikünk sem hitte el a másikról, hogy sikeresen tudja teljesíteni a feladatot.
"Hiába, a magyar lányok a legszebbek, akárhová is megyek!" közölte velem egy ismeretlen magyar pasi a sípályán, miközben éppen felcsatoltam a lécemre. Random lol, de azért jólesett.
Sör, kabát, zászló. A német, legalábbis az osztrák változata, még mindig nem valami szép jelenség. De vagy 40 000 osztrákkal, illetve egyéb nemzetiséggel bulizni a szlalom világkupán életre szóló élmény. Hátizsákkal a hátamon, nagykabátban és fülvédőben ugráltam, majdnem kinyomták a szemem egy holland zászlóval, és közben büszke voltam, hogy minden tesóm kívülről tudja a Boulevard of Broken Dreams szövegét. És persze leolvadt az agyam a hütte-bulizenét némi chippendale-stílussal vegyítő bajor fiúbanda produkcióján.
Minden szokásos nyűgösködéssel és mini-drámával együtt ez egy remek síelés volt. És annyira szeretem a családomat, a hülyeségeivel és rituáléival és a reggel-esti pálinkázással és parkolóban Mulan-énekléssel, és egymás hegyére-hátára ugrálással és apa- meg anyafogakkal együtt, hogy az csak na.
Ruha. Haj. Kiegészítő. Haj. Smink. Átöltözés. Haj-megigazítás. Még egy kis smink. Nem, az úgy nem lesz jó. Na így. Mehetsz.
Avagy Gy húgomnak szalagavatója volt. Én pedig úgy sürgölődtem körülötte, mint valami nyoszolyólány, mert valahogy hirtelen nagyon fontos lett nekem, hogy ő legyen a legszebb. (Nem mintha ehhez olyan szörnyű sok energiára lenne szükség.) Valahogy úgy éreztem magam, mint Phil a Herkulesben, aki csak azt akarta, hogy a hős, akit kirajzolnak az égen a csillagok, az ő tanítványa legyen.
De hülye dolgok jutnak eszembe, úristen.
Mondom ezt úgy, hogy egy cseppet sem a saját szalagavatómat akartam kompenzálni. 2009-ben nekem teljesen tökéletes szalagavatóm volt. Tökéletesen tükrözte a tudatlan nonkomformizmusomat a totál érintetlen hajam, a halál visszafogott (de szép) sminkem, az egyáltalán nem divatos, fűzős-hosszúszoknyás estélyim, lapos talpú cipőm, és az, hogy a többiekkel ellentétben én abszolút elégedett voltam a megjelenésemmel, és nagyon jókedvűen jártam-keltem, és egy cseppet sem izgattak mások, vagy akartam másmilyen lenni.
De Gy-nek meg ez állt jól, a divatosság és a bonyolult haj és a magas sarkú, és asszem sikerült is jól teljesíteni a feladatot.
Volt egy osztály, sőt kettő is, melyben az ünnepélyen egyenként bemutatták a diákokat. Ki milyen, mi az erőssége, és persze miért szeretjük. Klasszikus szerepek jelentek itt meg. Hálisten ilyen a mi szalagavatónkkor nem volt, de elgondolkodtam, rólam vajon mit mondtak volna. Bogi, az osztály... mije is? Hát, biztos kihozták volna azt, hogy nyelvzsenije, mert arról vagyok izé, ismert (egyszer még rajzóra után egy kistanár is odajött hozzám, hogy "te tényleg vagy nyolc nyelvet tudsz???" mert ezt hallotta az osztálytársaimtól. Hú de megvetettem, azta. :D) Elmondták volna, hogy mindent elsőre felfogok és senki nem versenyezhet az éles eszemmel és a műveltségemmel, és izé, egyéniség vagyok, bla, és ez csupa elfogadható dolog lett volna, és abszolút nem az, ami annyira fontos volt nekem, vagy amiről ismert szerettem volna lenni.
Tulajdonképpen mire is voltam büszke a szalagavatóm idején? Hát, az épp egy kicsit sivatagos időszak volt, de büszke voltam rá, hogy végre kezdtem megtalálni az összhangot az osztálytársaim egy egész nagy részével. Négy év után először, ráadásul teljesen tudatosan, megragadtam az alkalmat. Büszke voltam a párkapcsolatomra, legalábbis egy komoly részét tette ki az életemnek, büszke voltam a nem-mainstream életvitelemre, az egyetemista barátaimra, és arra, hogy sikerült barátokat és nekem tetsző közeget találnom, pedig ez annak idején szinte elképzelhetetlen volt.
De hát ezt nyilván nem lehet egy szalagavató-bemutatóba beleírni. "Bogi, akiről mindjárt kiderül, hogy jó fej."
A Szent Móros, 18 éves, csillogó szemű diákokat elnézve azonban a legerősebb érzés a szorítással vegyes sajnálat volt. Ezek a gyerekek izgatottak és fáradtak, felnőttek egy és egyféle közegben (különösen igaz ez a Szent Mórosokra, hiszen a többségük 12 éve ugyanoda jár), és még nem is tudják, el se tudják képzelni, mi jön ezután, mennyire gyökeresen megváltozik az életük, mennyire szétesik minden, amit eddig ismertek, és mennyi csalódás, vagy felülvizsgálat és restart és megrendülés vár rájuk az elkövetkező években. Mert az egyetem nem lesz olyan, amilyennek elképzelték, és az elválaszthatatlan barátságok lassan szétfoszlanak, és a megszokott közegeket újak és ismeretlenek váltják fel, és jön a megbillent valóságból a menekülés szexbe meg drogba meg rakendrollba (nyilván az alkohol is drog), és a dolgok általában kiigazodnak, de van úgy, hogy nem, és még nem tudják, nem sejtik, nem is sikerülne elképzelniük.
Mindezt nem azért mondom, mert egyetemre menni meg elmenni otthonról meg befejezni a gimit rossz. De most 25 éves fejjel a szalagavatóra visszagondolva valóban a gyermekkor kikerülhetetlen, elodázhatatlan végét ünnepeljük estélyiben. És szorítok ezekért a szimpi kis fiatalokért, és különösen a mindenkinél szebb Gy húgomért.
tudom, hogy nem fifteen, de a sztori hasonló, és ettől a daltól folyton bőgök
Mikor kicsi koromban valakiről ezt hallottam, mélységesen felháborodtam. Mi az, hogy valaki nem szereti a gyerekeket, hiszen régen ő is az volt!!!
Azóta rám is mondták már, hogy nem szeretem a gyerekeket. Akkor is felháborodtam, nem is azért, mert annyira hazugság lett volna, hanem mert nem akartam az lenni, akit kicsiként megvetettem.
Ekkor kicsit elgondolkoztam. Valóban nem szeretem a gyerekeket? Olyan vagyok, mint azok az emberek, akikről már gyerekkoromban is ösztönösen kicsit tartózkodtam, mert éreztem, hogy neki ugyan nem jövök a gyerek-énemmel, nem érdekli, nem hatja meg, nem hajol le hozzám, hogy az én nyelvemen kommunikáljon?
De nem. Nem vagyok az az ember (bár azokkal sincs komoly baj). Megvizsgálva a régi felháborodásomat, az olyan jellegű volt, amilyet pl. a rasszizmus vált ki. Miért dönti el azonnal, hogy nem szeret, csak azért, mert gyerek vagyok? Nem tehetek róla! És bár tudom, hogy a gyerekektől való idegenkedés sokkal jobban hasonlít a kutyáktól vagy az értelmi sérültektől való félelemre (melyek közül egyikben sem szenvedek, hála a kutyában és értelmi sérültben bővelkedő környezetnek, melyben felnőttem), arra jöttem rá, hogy semmiféle ítélet vagy különös félelem nem önt el, ha gyerek van a közelemben.
Eltekintve az általános, emberekkel kapcsolatos félelmemtől.
Egyszerűen úgy kezelek egy gyereket, mint bármilyen új idegent: ha nem azonnal érezhetően szimpatikus, barátságos tartózkodással viszonyulok hozzá, és nem tolakodok hívatlanul az életébe. Felnőttek között sem vagyok az a fajta, aki tülekedik azonnal, hogy mindenkit megismerjen és mindenki haverja legyen. Hacsak nincs jó okom az ellenkezőjére, igyekszem mindenkit megkímélni a társaságomtól, és inkább azokkal időzni, akikről tudom, hogy értékelik ezt. Természetesen, ha valakivel valamiért muszáj kommunikálnom (mert pl. kolléga), akkor azt igyekszem figyelmesen és jó szándékkal tenni, és általában sikerül is.
És a gyerekekkel is így vagyok. Ha rám vannak bízva, valahogy megoldom, és általában nem rosszul. Élvezem is. Inkább az zavar össze, hogy a gyerekekkel kapcsolatban mintha elvárnák, hogy azonnal kezdeményezzek az irányukba, csak azért, mert gyerekből vannak. És ez az, ami nem megy. Egy kutyánál is először a kezemet nyújtom, leguggolok, nem nézek a szemébe, csupán felkínálom a társaságom, és ha elfogadja, akkor simogatom meg. Nem szép dolog váratlanul beleugrani valaki életébe és elvárni, hogy a figyelmét azonnal nekem szentelje. Emlékszem, kicsi koromban is inkább mogorván néztem és elfordultam az ilyen felnőttektől, mert nem bizonyultak nagyon izgalmasnak. Rosszabb esetben kivert tőlük a frász.
Nyilván itt is léteznek őstehetségek, akik minden gyerekkel zseniálisan kijönnek. Jó nekik. Én meg mindig tudom, merre van észak. Illetve emlékszem a gyermekkoromra, sok felnőttel ellentétben.
Egyébként teljesen rendben vannak az anyai ösztöneim, köszönöm szépen. :)
Finnugorral kapcsolatos bejegyzés következik, most meneküljön, aki akar.
Nagyon mérges lettem, de gondoltam, fél óra és elmúlik. De nem, még 4 óra elteltével is lüktetett a fejemben, és még edzésre is úgy mentem, hogy remélem megnyuvaszt az edzőnéni, mert különben magamtól ütök szét valamit.
Nem, igazából mindegy is, mi kúrt fel ennyire.
Csak az érzés. Amikor még órákon át potenciális válaszok kattognak a fejemben. Vagy monitorozom magam, miért is sértődtem meg annyira. Próbálom végiggondolni, túlreagáltam-e, vagy átugrottam-e egy logikai lépcsőfokot valahol. Van-e valami mentség.
Hiszem mégiscsak nagylány vagyok, ezen túl kéne tennem magam. De most akárhogy teszem-rakom a dolgokat, egyszerűen nem akarok többet járni-kelni ezzel az emberrel. Nem akarom meghallgatni, hogy mit gondol. Nem akarok odafigyelni rá, és semmit nem akarok már mondani neki.
Tényleg próbálok megbocsátani, de piszok nehéz. Nehéz mert érthetetlen az egész meg mert nem igazán tudom jól elmagyarázni senkinek, tehát csak a saját igazságérzetemre hagyatkozhatok.
De közölni, hogy a hun elmélet is épp olyan jogos, mint a sumér vagy a finnugor, és ő utálta a tanszék beszűkültségét, amiért nem foglalkozott az ilyenekkel, de egyáltalán mit problémázok azon, milyen blődségeket vetítenek széles vásznon az adófizetők pénzéből, hiszen senkit sem érdekel - mindezt egy nálunk diplomázott finn szakostól hallani, na ez már sok volt.
Én nem tudom igazából, mit tudok nehezebben megbocsátani: a műveletlenségét vagy a bunkóságát.
Mert az egy dolog, hogy 3 év alatt nem sikerült megtanulnia, mi a here az a nyelvrokonság. Az is, hogy nem volt ott egyetlenegy konferencián sem, nem ismer egyetlen könyvet sem, melyben igenis szó van a hunokról és egyéb elméletekről, nem olvas egy portált sem, ahová rendszeresen publikálnak a tanáraink, nem tud a megrendezett előadássorozatokról, nem vett részt egy projektben sem, de még a létezésükkel sincs tisztában.
De mit gondol a tanárokról, akik őt megtanították finnül? Mit gondol rólam? Az isten szerelmére, ott volt, amikor egy teremnyi nyuggernek magyaráztam a Palotanegyedben a nyelvrokonságot, most ennek a fényében mit gondoljak, hogy ülte azt végig? Nézett és közben elvakult gyökérnek tartott?
De oké, elvakult gyökérnek tartott. Nem az első eset. De akkor legalább az érzelmi intelligenciáját vegye elő, nézze el, hogy ez a rögeszmém, és ne álljon neki fikázni az intézményt, melyben az időm nagy részét töltöm, vagy ne azzal intézze el, hogy ez senkit sem érdekel.
Megragadnám az alkalmat, hogy leszögezzem: engem igenis érdekel, hogy mit gondol a magyar nép a saját nyelvének az eredetéről. Nem leszek egy zászlóvivő mártír, és tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy kardinális kérdés a magyarok életében, de ha valakit véletlenül érdekel, akkor az fontosnak tartom, hogy a megfelelő választ kapja. Mostanában, amikor a nemzeti identitás meg az ilyesmi annyira trendi téma, ezeket olyan szépen meg lehetne vitatni. Vagy legalábbis nem radikalizálódni valami délibáb felé.
De, de... de még csak annyi sem esett le neki, hogy lehet, hogy egy kicsit többet tudok a témáról. Nem! Őneki ezeket meg kellett mondania nekem! És úgy gondolta, hogy ezek megállják a helyüket!
Nem, egyszerűen nem.
Komolyan nem tudom, mi bánt jobban.
Biztos mindenki hülyének néz, amiért ez így földhöz vágott, de sajnos tényleg nem tudok kimászni belőle. Felrobban az agyam.
