meztelen a király

Rám nehezedő, kimerült fáradtságot éreztem a béna előadásom után, és egy nagy adag megkönnyebbülést.

Nem nagyon lelkesedtem azért, hogy megint én adjak elő a TDK-n, de nem maradt más lehetőség, így egyéletem-egyhalálom alapon összeollóztam másfél óra alatt egy ppt-t, és elhatároztam, hogy a hallgatóság nyakába öntöm az összes nyomorom.

Tudtam, hogy dokori kalandjaim során meg vagyok rekedve az elméleti keretekkel, és azt is, hogy ez gáz, de hősiesen próbáltam egy bozótvágó (ill. hering) segítségével utat törni magamnak a modellek sokaságában, hátha találok valami kedvemre valót, és akkor azzal eljegyzem magam, rátetoválom az alkaromra, arra ráöntöm a mari modális kifejezőeszközöket, és a végén úgy megvédem, hogy csak zörög.

Aha, meg unikornisok vannak, és a nyenyecek röpülni tudnak.

Ehhez képest ott szerencsétlenkedtem a táblánál egy rahedli félig megértett modell között, és próbáltam magyarázni, mi bajom mindegyikkel.

És közben éreztem, ahogy vesztem el az arcomat.

Látjátok feleim szümtükhvel, rohadtul nem vagyok annyira képben. És a nyelvészethez is alig értek. Csak evickélek a nagy tengerben, és le vagyok maradva. Nézzétek, ennyire le vagyok maradva. Ennyire nem értem.

Becsuktam a ppt-t és hallgattam a visszajelzéseket, és olyan jó volt. Olyan jó dolgokat mondtak, és közben annyi minden világosodott meg. Persze, szégyelltem magam, de közben mintha egy régi feszültség távozott volna belőlem. Az óriás szörnyeteg sem volt már olyan rémisztő, amikor a nevén neveztük.

Úgyhogy most leteszem egy kicsit az Oxford Handbookot. Túl sokat markoltam. Jó lesz az máskor. Úgyis jobb a szövegeket eredeti helyükön olvasni, nem zanzásítva, tömörítve, x szomszédjukkal együtt.

De most lehet egyszerűen csak a mari nyelvvel is foglalkozni.

Úgyis az a legjobb.

heringgel az őserdőben

A glosszák értelme a random pápua nyelv példamondatai alatt egyre könnyebben világosodik meg a szemem előtt, mert lassan bizony belejövök a gyakorlatba, sőt, időnként kicsit visszább lapozok a cikkemben, hogy a saját (mari) annotált mondataimban gyönyörködjek (much fancy such tudományos). Ma is hülyére olvastam magam, tegnap is, tegnapelőtt is, de mindig megéri, mert egy egészen új világ nyílik ki előttem, de nem úgy, mint régen, amikor megijedtem attól, hogy mennyit nem tudok, hanem mindenről valami újabb jut eszembe, így ezek csak félig felfedezetlen, csábító ismeretlenek lesznek riasztó fekete foltok helyett.

Tudtam, hogy végig kell mennem ezen az úton, ha akarok valamit magamtól, de mindig féltem, hogy fájdalmas lesz. Nem az, hanem izgalmas. Izgalmas a tipó ("a snájdig kicsi dinoszaurusz-ban mi az ágens?" "A macska."), izgalmas az általános nyelvészet ("érdekes a fejébe csapja a kalapját kifejezés, nyilván ez esetben nem arra kell gondolni, hogy feltöri a koponyáját és belegyömöszöli a kalapot" <3 L. tanárnő), izgalmas a modalitás körüli turbulencia (bár megdögölhetne néha), izgalmasak az OTKA-projekt szeánszai (bár néha fájnak - de akkor is imádom őket), és különösen izgalmas a téli egyetemre való készülés során olvasott szakirodalom, és minden, ami a téli egyetemmel kapcsolatos, különösen a mellékhatásként ideérkező Bradley úr gyógyító, gyakorlatias, optimista, inspiráló jelenléte, mely olyan jót tett nekünk, mintha a fájó tanszéki létezésünket kente volna be valami nyugtatóval. (Cs beteg, lehet, hogy ezért van ez a rengeteg orvosi metafora bennem.)

Mi ez, ha nem boldogság, gondoltam ezen a héten különböző helyeken, egy fenszi whiskeybárban Ankalimon mellett ülve, a Csendesben, a Kárpitban, a 014-esben, miközben egy hangsávot annotáltunk Dittával, a VakVarjúban csodálatos családi körben, Bradley úrra várva, Scrappyt, az új projektort hurcibálva, térdelve táncolva a hula halauval, hármasban az Oxford Handbook és egy kenyai dupla eszpresszó társaságában ma délután, a pápua annotált mondatok magyarázatát olvasva a főzésről megmaradt sör mellett.

Egy cseppet sem könnyű doktorandusznak lenni, hatalmas az ugrás a kis MA-s tanuló (tök jó amit csinálsz, szeretünk, csak csináljmárvalamit, ne írj túl nagy fasságot, jó lesz az, jó jegyet akarunk adni), és a nyelvészeti vadonba kidobott doktorandusz között (irány a konferencia, miazhogymég eztsemtudod, ha egy kicsit is fasságot írsz, az egész egyetemünkre hozol szégyent, közlegény!) ...de máshogy nem fog menni.

Tulajdonképpen tetszik itt a mélyvízben.

мый улам, мый улам, мый улам тылат кӧра

Az A épületbe lépve mindig összeszorul picit a gyomrom. Más már, mint amikor én oda jártam kis bakfis BA-sként, sokszor másnaposan az ajtósis (és egyéb) bulik után, de azért visszahozza ugyanazt az érzést. Legszívesebben alakváltó lennék ilyenkor: a tanárok egyik része nem akarom, hogy meglásson (még mindig itt rontja a levegőt ez a hülye?!) egy másik részével azonban szívesen találkoznék (tessékmegnézni, még mindig itt vagyok!) A könyvtárosnénik, a jelentőségteljes pillantások mesterei, külön csoportot alkotnak ebben a  kategorizációban, ők így is, úgy is emlékeznének rám, ők olyanok, hogy letelepednek mellénk a Műhely Caféban, levesszürcsölés közben kihallgatják a beszélgetésünket Dittával és Gergővel, és utána odaszólnak, hogy viszontlátásra, jó tanulást.

A székek még mindig tépik a harisnyát. Még mindig az egri hősnők lelki ereje, testi ügyessége buzdítson minket. A könyvtárosi asztal melletti vitrin még mindig nem szabadpolc. Körülöttem a nyelvtörténet tankönyvet bújják a hallgatók (én éppen egy funkcionális-kognitív cikkben próbálok bőszen értelmet keresni, de valahol a 3. oldal környékén jelzett a bullshit-detektorom sajnos). Kb. fél órával később egy teljes (kb. 10 fős) csoport rontott be, egyenként leadtak egy-egy Magyar Grammatikai Gyakorlókönyvet, és vigyorogva távoztak. A mögöttem lévő srác az agyamra megy, folyton ki-be járkál a hátam mögött, nagy alakú kódexeket stócol egymásra. Én tovább igyekszem koncentrálni a veri fákin fenszi ábrákra, de ennek vége, mikor lehuppan mellém Németh Dani, aki közli, hogy elégedetlen a Körös folyónév etimológiájával, úgyhogy most jól utánajár. Nem akarok vészmadárkodni, de szerintem lőttek a Körös eddig elfogadott etimológiájának. Nekem sajnos mennem kell autózni.

A FU tanszéken töredelmesen bevallom Tücsinek, hogy el fogok lógni az órájáról, de nagyon kedvesen nem bánja. Mire visszaérek az autózásból, három udmurt hesszel a konyha előtt, bent pedig Q tanárnő vesézi Fruzsa diplomamunkájának (finn) nyelvhelyességét. S tanárnő betereli az udmurtokat, szuperül értenek magyarul (szuperudmurtok), belőlem is kijön néhány udmurt szó, amit előtte x-szer végigfuttatok az agyamon, hogy ugye nem mari. Befut Gergő, befut Ditta, ők hősiesen szembenéznek az udmurtokkal, én pedig bebújok a könyvtárba Zoltánhoz, mert lassan az őrületbe kerget az egymásnak ellentmondó szakirodalom a mari komitatívusz és insztrumentálisz egybeesését illetően. Hegesztem az UTDB2-t, közben ott terem HF tanár úr, nekilátunk kötetszerkeszteni, én betörök Zsuzsáékhoz (az engedélyével), majd a Bereczki-kutatószobába is, mert rohadtul kellene az Alhoniemi 1993. Nem találom, csesszemeg, sosem fogom megtudni, hülyeséget ír-e a WALS.

Zoltán hazament, titokban bekapcsolom a mari popzene-playlistemet. Kínos, mert pillanatok alatt azt hallom magam mögött, hogy "látom, édesapám könyveit olvasgatja", Bereczki A. tanár úrtól. Hát igen, elég sokat olvasgatom őket, illetve nyüstölöm, hogy tipológiai adatokat sajtoljak ki belőle. Megdob két programajánlóval és egy ígérettel, hogy a maradék könyveket is majd elhozza a tanszékre a hagyatékból, ha egyszer ráér. 30 másodperc egymásra vigyorgás valakivel, akivel nem szoktam, juppí.

Negyed 8, ideje dobbantani a tanszékről, zárom a könyvtárat, zárom a 14-es szobát. A kanapék mellett elhaladva eszembe jut, hogy mi gyűjtöttük össze a pénzt az újrakárpitozására. Az is milyen szuper történet volt. Mennyire más itt, mint az A-ban, ahol szinte attól szorong az ember, hogy egymáshoz ilyen közel él ilyen sok nagy nyelvész.

Kamara. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII. Régi, 6-7 éve ismert arcok. Blog, nosztalgia, számvetés a nappal. Rommá hallgatása az új kedvenc mari popszámomnak. Bradley úr jövő héten jön, eléggé várom, a francba is.

Sokszor azért nem blogolok, mert megint a FU tanszékről írnék, hogy ott mi történt és mi mennyire jó (vagy rossz vagy izgalmas), és arra gondolok, hogy ez az olvasónak már biztos kurvára unalmas.

De az a helyzet, hogy ez az, ami az életem, és ez az, ami inspirál. Ez, meg a családom. Kicsit szégyellem, de erről tudok írni sokat.

az Ősök Ünnepe

Utolsó emlékem Mamikáról az, amikor bementünk a kórházba hozzá, és mondták, hogy nézd Mamika itt a kis védenced, de ő nem ismert fel, vagy csak pillanatokra. Emlékezz a mosolygós Mamikára, suttogta anya a fülembe a sírjánál. Két éve nem jártam ott, és most úgy fájt, mint a temetése napján. Utoljára akkor éreztem ezt a bénultságot, hogy csak állok, de semmi értelme az állásomnak, és semmi értelme a kezemnek, lábamnak, semmi értelme megmozdulni, és kissé szégyellem magam, de csak sírni tudok. Unszoltak, hogy gyújtsak meg én is egy mécsest, de kicsit olyan érzés volt a gyufát elővenni, suhintani a doboz oldalán, szikra, a mécsest meggyújtani, letenni, mintha álmodnék, vagy mintha a kezeim nem is hozzám tartoztak volna. Általában, ha temetőben járunk, én vagyok a legnagyobb mécsesgyújtogató.

Általában, ha temetőben járunk, a pislákoló gyertyalángokban nem az elmúlást, hanem a szeretetet és az emlékezést látom. Szeretem a magas fák nyugodtságát, a lassú ránk sötétedést, csöndes andalgást, és ahogy néha elénk tárul egy nagyobb emlékmű, sok száz mécsessel, és akkor oda mi is teszünk párat, és a kialudtakat újragyújtjuk. Néha egy véletlenszerűen kiválasztott ismeretlen katona sírjához is rakok gyertyát, és ilyenkor egymáshoz közelebb bújva, csendben vagy halkan beszélgetve sétálunk anyával és a húgaimmal, és szinte közelebb érzem magamhoz őket, mint karácsonykor.

Most valahogy egy szál gyertyát sem sikerült újragyújtanom. Zsófi húgom csalódott is volt. A séta tompa volt, a többi sírkő hangulata nem tudott eljutni hozzám. Az járt a fejemben, amit apa mesélt a dédapámról: hogy sírt a Wartburgban a kórházba menet, és mondta neki, hogy ő onnan már nem fog kijönni. Másnap reggel meghalt.

Irma néni gyűjtései és a MyHeritage.com programja segítségével az elmúlt 2 napban eddig 240 rokont sikerült rögzíteni a családfánkban. Legtöbbjük persze rég meghalt, míg belőlünk új és új emberek jönnek létre. Lehet, hogy kicsit megártott ennyi halott rokonnal foglalatoskodni. Lehet, hogy csak egyszerűen fáradt vagyok, vagy nyomasztanak a teendőim. Hiányzik Csaba is, aki a jövőre emlékeztet.

Rég viselt meg ennyire ez az időszak.

első impressziók Svájcban

A Lindenhof parkjában ücsörgök sajgó lábakkal, és az elém táruló Zürich épületeit vizsgálom, ahogy felkúsznak a környező dombokra. A sötétszürke beton fölött, a pasztellszínű, keskeny házak aljában arany színekkel villognak a boltkirakatok. (Ahogy öregszem, úgy van egyre nagyobb csömöröm a világmárkáktól és a villogó, aranyló boltfeliratoktól.)

A házak közül felemelkedett egy mentőhelikopter. Valaki bajban van a hegyekben. Mellettem két kamaszlány az MBTI-típusokról beszélget svitzedütschül. Csaba arra figyelmeztetett, hogy ne vegyem zokon, ha úgy tűnik, a svájciak le akarnak csulázni. Nem akarnak, csak imádják a glottális réshangokat, egyem a szívüket.

Miután ma abszolút nem tudtam értelmezni a várost, egy kapusvetődéssel a Nemzeti Múzeum ajtajai mögé vágtam magam, hátha kicsit jobban megértem ezt a helyet. Egyáltalán miért van ez az ország? Miért viselkedik úgy, ahogy? Milyen jogon teheti meg, hogy így viselkedjen, és egyáltalán, milyenek a svájciak?

Az első dolog, ami szembejött velem, Kálvin János kézzel írt és szignózott levele 1554-ből. Azt hittem, dobok egy hátast. Öcsém, ez az ember alapította a vallásomat. A mellékelt magyarázatok meggyőzően vezették le, hogyan következett Kálvin tanaiból egyenesen a kapitalizmus és az amerikai állam működésének több alapelve.

De jött Rousseau, jött a Vöröskereszt alapítója... összességében a múzeum valami olyasmit akart kihozni a Svájcban megfordult nagy gondolkodók bemutatásából, hogy születhet nemzet annak az alapján is, hogy egy bizonyos embertömeg hasonlóképp gondolkozik a világról (és máshogy, mint a világ többi része).

Szép gondolat, de nem igaz. A válasz a bankok. És a hegyek, amelyek közt biztonságban lakhattak a bankok. És ezt a múzeum a kiállítás végére egyre kevésbé próbálta titkolni.

Így lett Svájc egy négynyelvű, völgyről-völgyre változó, falusi idillel marketingelt és elitista vadkapitalizmussal működtetett konföderáció. Így lett a vallásszabadság fellegvára, míg a nők csak 1990-ben kaptak általános választójogot, ugyanis a demokrácia értelmében ezt az ügyet is meg kellett szavazni, a szavazóképes férfiaknak, ugye. Így mesélte anya még 2000 környékén nekem, hogy Svájc egyáltalán nem befogadó ország, a nemzeti múzeum kiállításában azonban Refugees Welcome-pólókat árulnak. Svájc megengedheti magénak, hogy konzervatív legyen és sznob, közben pedig a progresszió és a liberalizmus mázával is nyakon öntse magát. Mert gazdag és gyönyörű, azért.

Zürich fura. Szép, de fura. Meglátjuk, milyen lesz a többi hely.

Holnap indulunk Svájcba.

Meguntuk ezt a mocskos életet itt. :)

Na jó, nem. Csaba konferenciázni megy, és van olyan drága jó lélek, hogy magával visz.

Be kell vallanom, hogy nem vagyok egy nagyon jó utazó. Ritkán köt le egy szál óváros, vagy akár látványosság, mindig az "eldugott" oldalát keresem az adott országnak (városnak), de ahhoz meg lusta/félős vagyok, hogy valóban fel is kutassam.

Így aztán ritkán sikerülnek olyan igazán fergetegesen az utazásaim. Kicsi koromban is emlékszem, hogy mindig számoltam a napokat, mikor megyünk már haza. Ritkán éreztem jól magam utazás közben, szinte lehet azt mondani, hogy nem tanultam meg utazni.

Felnőtt koromban most úgy néz ki, hogy sokkal jobban élvezem azokat az utakat, amelyek egy határozottt (nem turisztikai) céllal röpítenek engem egy másik helyre, így ott úgymond "csinálok" is valamit. Például egy nyári egyetem sokkal nagyobb élmény volt, mint a nászutam (pedig az is király volt). Pedig ha szembeállítjuk Oulut, Izsevszket vagy Joskar-Olát Madeirával, azért objektíve nem tudom, melyik nem a legutolsót választaná gondolkodás nélkül. De hogy mást mondjak, Párizsban is jobban élveztem a török, arab és afrikai bevándorlók zsibongó utcáit, mint az Eiffel-tornyot vagy a Sacré Coeur-t. És mindezeket bármikor lecserélném egy falusi teázásra mari vagy udmurt házigazdákkal. Nem tudom, biztos valami bajom van, sosem állítottam, hogy normális lennék.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nem igazán tudom értelmezni azokat a szólamokat, melyek szerint "jaj Bogáta de jó neked, annyit utazol". Egyes utazásaim teljesen összehasonlíthatatlanok egymással - és mellesleg nem mindegyikbe ugrottam fejest teljes hurrárohammal. Meg, miért is kéne nekem boldogabbnak lennem attól, hogy távol vagyok az otthonomtól (sőt, minél távolabb vagyok, annál boldogabb)? Milyen korreláció áll fenn az általános endorfinszintem és az átlépett országhatárok száma közt?

(Jó, ésszel fel tudom fogni, hogy az utazás sokak számára azt a bizonyos kitörést jelenti a mindennapok mókuskerekéből, ami meg, ugye, unalmas, és így az utazás az az idő, amikor egyáltalán nem ugyanolyan, mint minden egyéb nap, és így nem unalmas - csak nekem spec. nem ilyen az életem, durván szólva nem a helyszín dönti el, hogy izgalmas-e a napom vagy sem.)

Jó tudom, most már kössem fel magam, én elkényeztetett túltenyésztett eltartott informatikusfeleség.

És adjam valaki másnak a jegyet Svájcba.

De nem adom másnak, kíváncsian várom a zürichi sétákat, hófödte hegyeket, hasító gyorsvasutakat, kőszáli kastélyokat (ill. kecskéket), és az időtöltést Csabával ebben az elmondások szerint túl tökéletes országban. Tök jó lesz. Dolgozni onnan is tudok, csak még fondüzni is.

És még udmurt Despacito is van. Mi másra vágyna bárki is.

Hideg tej a langyos eszpresszóban...

...pimasz vigyor a velem szemben ülő magyaros gólyasrác szemében...

...zárban forduló kulcsok és kézből kiejtett eszközök...

...lassan, szinte érezhetően távozik az adrenalin a testemből, érzem, ahogy elnehezedik a karom.

Tegnap este és ma reggel is tanítottam, tegnap finnt, ma finnugrisztikát. A kettőt csupán egy hosszú és alkoholos és indokolatlan dumamaraton választotta el egymástól Csaba és Ankalimon társaságában. (Zseniális ötlet, mi?) Amikor hajnali fél 2-kor befejeztem a reggel 8:15-ös órára való felkészülést, nem voltam éppen vidám (bár nyilván minden perce megérte).

Istenem de nehéz most működésben tartanom az agyamat.

Nah.

*sóhaj*

*komi elektropop-playlist beindít*

Most jön az, hogy figyeljek a diákjaimra. Lássam a visszajelzéseket, üzenjen nekem valamit egy üveges tekintet, egy előkapott mobiltelefon, egy kiegyenesedő derék. Ne ragadjak le csak annál, aki kommunikál. Még akkor se, ha jó arc.

Soha senki nem tanított tanítani, majd még ügyesedek.

De rájöttem, hogy szeretek táblára írni, feladatokat adni, kérdésekre válaszolni, kérdéseket feltenni és várni a bekiabált választ, mellékinformációkat, "fun fact"-eket megosztani, jó érzés kimondani az óra első mondatát, és a végén meg azt, hogy köszönöm a figyelmet.

Megfertőződtem, a fenébe is.