Instant kávé a mari bögrében, jazz a youtube-on, bal oldalamon egy 1958-as, méltatlanul kevéssé ismert grammatika, a pdf olvasóban egy zseniális disszertáció kis amerikai nyelvekről. Persze, azért blogolok, mert nincs kedvem nekiugrani egyik teendőmnek sem: a cikkem javításának, a honlappal kapcsolatos teendőknek, a további szakirodalom-olvasásnak. Bár tegnap nagyon beszippantott magába a konstrukciós grammatika a burgerezőben, ahová istentelen fejfájásom csillapítása céljából tértem be.
A Neptunban benne röhög egy Finnugrisztika óra egy keddi időponttal, a megjegyzés rovatban: "a kurzus oktatója Timár Bogáta, PhD-hallgató". Mindezt tegnapelőtt óta tudom, a gyomorgörcs azóta nem enyhül. Gyengébb pillanataimban rákattintok a jelentkezettek listájára, szoktatom magam a nevükhöz, lassacskán old a gyomorgörcs. Biciklizés közben, rosszabb esetben elalvás előtt is folyamatosan órákat tervezgetek. Shit just got real, ez már nem a jó kis mocsár, de hát ettől halad előre az élet, nem a folyamatos tervezgetéssel és toporgással.
Ez 2018 mottója. Ehhez igazodik a bőgőmajom-hadműveletnek elnevezett "írjak 40 oldalt márc.31-ig különben kihajítanakazegyetemről" projekt is, melyre szintén nem tudok mást mondani, mint azt, hogy bőven láthattam volna előre, de elég a rinyából, irány a munka.
(Ollé, befejeztem a cikkem kozmetikázását. Nem is volt olyan nehéz.)
Ez, és a zseniális, lendületes, csodás beszélgetések az elmúlt napokban. Nem tudom, hogy az én lelkesedésem csapódik-e bennük, vagy egyszerűen a barátaim irtózatosan szuperek, de Nórival a szerda, Ankalimonnal a csütörtök, a tejfakasztón a banda, Lillával a random pénteki kamarázás, vasárnap Mása az udmurt teával és a *nememlékszemmilyen* palacsintával, nem tudok elég hálás lenni értük, az ilyen esték az élet értelmei.
Holnap síelés, baromi izgatott vagyok, elképzelésem sincs, hogyan fogok tudni haladni az irományokkal közben, de nem is érdekel annyira, éljen a családi hagyománya a siklásnak és a reggeli pálinkának.
Kissé fagyott csönddel zárult az idei Finnugor Szeminárium a Szent György Fogadó Sárkánytermében. Az elmúlt két nap alatt a terem falai közt a keményvonalas nyelvészettől "kékgalléros" (ahogy Bradley úr mondaná) tudományos munkán át néprajzi-antropológiai fejtegetésekig és hanti családok több évtizedes nyomon követéséig mindenféle téma tiszteletét tette, a recsegő-ropogó kávészünetekben pedig félős szemezések és jajjszervuszok közepette egy kicsit mindenki félt belekezdeni valami "komolyabb" beszélgetésbe, mert mi van, ha elsodródik a partner, ráköszön valaki más, valaki hirtelen szót kér, vagy csöngetnek és lejár maga a szünet. Zavartan, de csillogó szemmel keringtek az emberek pogácsával és papírpohárral felszerelkezve a hevenyészett széksorok között.
A két nap minden ragyogó mutatványa, és évek, évtizedek kiterjedt munkájának bemutatása a végszóval összeugrott, megszeppent, mintha kidurrant volna a konferenciákra jellemző ájtatos burok, és beintegetett a zord valóság.
Ráült a közösségre, hogy hiába imádjuk a finnugorokat, a tanszékeinket (vagy egyéb munkahelyeinket), illetve egymást kollegálisan, szakmailag és emberileg, olyanok vagyunk, mint egy lassan de biztosan visszavonuló hadosztály, a problémáink száma csak nő, az utánpótlásunk apad, és közülünk is egyre többen dezertálnak. Mi lesz ezekkel a népekkel, mi lesz ezekkel a tanszékekkel. Mi lesz a tudománnyal, és mi lesz az ideákkal, amelyek nekünk valamikor olyan fontosak voltak, hogy idáig tereltek minket az életben.
És ez csak azért szégyen, mert egyébként minden okunk meglett volna önmagunk ünneplésére. A Szemináriumot töretlenül megtartják. Kiadványaink megvannak, ahogy nemzetközi kapcsolataink is, sőt, épülnek. Lelkesedés van, fiatalok vannak, és bár nem mindenki ért egyet mindenben, összetartunk. Tudományos és ismeretterjesztő, kulturális munka is folyik. Mindenki erején felül teljesít. Még ha szomorú és reményvesztett is a konferencia végkicsengése, a válasz erre nem az volt, hogy mindenki fusson amerre lát, hanem az, hogy hogyan tudunk egymásnak segíteni.
Pécs belvárosában korzózva, dzsámilátogatva, balkánikaját eszegetve biztos voltam benne, hogy sehol máshol nem lennék szívesebben, mint ezekkel a csajokkal, itt. Milyen szerencsés vagyok, hogy ők a kollégáim!
És ezeket azért írom most le, hogy ne csak a negatívat lássuk, mert az így is, úgy is ott lesz...
Sosem voltam egy nagy "új év, új én" típusú ember, aki mindenféléket megfogad január elején (valahol azt olvastam, hogy január egyébként is a legrosszabb időszak új szokások ill. életmód kialakítására). De aztán azon kaptam magam, hogy igenis megfogadok, elkezdek új dolgokat az új év elején. Tavaly például a hulát kezdtem el, és szinte hihetetlen, hogy már egy éve csinálom. Zseniálisan jó döntés volt.
És egyébként is minden évben visszaolvasom az előző évi évértékelőt. Úgyhogy most leírok ide néhány elhatározást, ami leírás nélkül is meglenne bennem, de mégiscsak jobb érzés leírni őket.
- Kevesebb dolgot venni. Főleg ruhát, és ha veszek is, akkor magyar gyártótól, turkálóból, vagy varratok. 2017 alapvetően változtatta meg a hozzáállásomat a ruhákhoz. Rájöttem, hogy azért halmozok, mert egy csomó minden egyszerűen nem áll úgy, ahogyan kellene, és ez nyomaszt. Az elmúlt hónapokban sok időt töltöttem jó minőségű, megbízható, ideális esetben magyar márkák felkutatásával, ahogy a saját színeim/stílusom tanulmányozásával, úgyhogy abszolút készen állok erre. És ez a blog különösen sokat segít.
- Kevesebb szemetet termelni. Egyrész mert kevesebb dolgot veszek. De másrészt meg: természetes tisztítószerekre, szivacsokra, fogkefékre, piperékre váltani, különös tekintettel a csomagolásra. Csomagolás nélküli helyeken vásárolni (pl. Bulkshop, a tojást már régóta a Youtyúk hozza). A KK-ban már minden további nélkül hozom a mari bögrémet és abba kérem a kávét papírpohár helyett. A száraz kaják többsége befőttesüvegben lakik - de azért még bőven van mód a fejlődésre. Az Eco Boost YT-csatorna nagyon sok inspirációt ad, és mindemellett végtelenül szórakoztató. Szeretnék elkezdeni komposztálni is.
- Odafigyelni magamra testileg-lelkileg. Ebben is nagyon sokat fejlődtem 2017-ben, de ameddig a lakásom, a szekrényem, a konyhám rendezettebbek lettek, magamban benne hagytam csomókat, tüskéket, halogatásokat. Nem mindig volt összhangban az, amit mondam, és amit csináltam. Nem minden ígéretemet sikerült megtartani, főleg magam felé, és ez bujkáláshoz vezetett, és ahhoz az általános érzéshez, hogy semmit sem élvezek. A Todoist sokat segített abban, hogy összeszedettebb legyek és kevesebb dolgot felejtsek el, de ahogy az előbb is írtam: bőven van még hová fejlődni. Hajaj.
És nem akarom azt érezni soha, hogy valamit nem vagyok képes megcsinálni.
Véget ért 2017, és ideje szembenézni vele. Olyan volt, mint egy lejtmenet egy hepehupás földúton egy kontrás Csepellel.
(Nem azt mondom, jó a maga módján, de ráz mint az állat.)
Mintha már évtizedekkel ezelőtt lett volna, hogy a reklámeszközös cégnél elkezdtem a finnül telefonálós munkát, és reggel 8-negyed9-re bebicikliztem a Bártfa utcai irodába, és végigbetyárkodtam az összes finn vállalatot. Nehéz volt, ijesztő volt, buli volt, szemfelnyitó volt. Kicsit hiányzik.
Aztán férjhez mentem. A rengeteg felkészülés és sikálás-vakarás, és döntéshozás, és ide-oda szervezkedés után felöltöztem a menyasszonyi ruhámba és igent mondtam Csabára. Persze már réges-rég igent mondtam rá, de most végre megtörtént a_nagy_esküvőm. Ez volt az. Szuper volt, de elkerülhetetlenü hozta magával azt az érzést, hogy ennek a nagy projektnek itt a vége. Minden nap hiányzik az az összefogás és lelkes munkakedv, amit az esküvői előkészületeinket jellemezte.
Minden csoda és öröm közül, ami engem ért az évben, az észtországi út volt a legeslegjobb élmény. Benne volt a kaland, az elfáradás, a nyelv, az a csodálatos ország, Szonja, akivel minden annyira könnyű... és a miénk volt. Különleges és személyre szóló. Valószínűleg sosem fogjuk tudni ugyanúgy átélni, de az emlék színes és élénk és örök.
Aztán ott volt a többi út. Végre elutaztam Mariföldre, ami nagyon jót tett a nyelvtudásomnak és a szakmai súlyomnak is. Koivunen úr megismerése felért egy külön élménnyel. A felhőtlen boldogság azonban nem a marik közt ért utol, és saját korlátaim felismerése is fájt. Aztán jött egy csodaszép nászút Madeirán, és egy nagyon tartalmas családi nyaralás Dragéban, egy hepehupás tanévkezdés. Órák, olvasnivalók, találkozások, imázs, önkontroll. Autóvezetés, kávé, 100 éves Finnország, reggeli edzések. IFUSCO, felkészülés a téli egyetemre, boldogság, hogy doktorandusz vagyok és az életem szép és gazdag.
Az év legemlékezetesebb új ismeretségei Bradley úr és Koivunen úr. Az év embere Szentpáli Bence. És külön meg szeretném említeni a világ legjobb barátnőjét: Szonját, kedves férjemet: Csabát, csodálatos barátnő-mentoromat: Tücsit, és a világ egyik legjobb emberét: Tanját. Abban a szakaszban vagyok, amikor a régebbi barátaimat újra és újra egyre jobban szeretem és hálás vagyok értük. Ugyanez igaz a családomra.
Büszke vagyok arra, hogy miután véget ért a munkába biciklizős periódus, nem hagytam el magam, beiratkoztam edzeni, kisebb-nagyobb kilengésekkel, de formában tartom magam. Rengeteget adott az életemhez a hétfő esténkénti hula tánc, és különösen büszke vagyok rá, hogy a KÖMT-ön másoknak is megtaníthattam. Komoly mérföldkő volt továbbá, hogy az egyetemen tartottam órákat - méga ha csak néhányat is, és egyáltalán nem voltak tökéletesek.
Ha 2016 szavai a hála és a boldogság voltak, 2017 kevésbé szólt erről. Szomorú események csapódtak be váratlanul az év random pontjain, és tehetetlennek, kicsinek éreztem magam tőlük. De egyébként sem akartam volna, hogy hogy 2017-ben csak örüljek és hálálkodjak. Igenis küzdeni akartam.
Milliószor hallgattam már meg, hogy ilyen családdal könnyű. Ilyen férjjel könnyű. Ilyen körülmények közt gyerekjáték. Hogy milyen szerencsés vagyok. Hogy mindenki másnak csak nehezebb. És bár igazuk van, és tényleg szerencsés vagyok, és persze, nekem sok minden "könnyebb", egy kicsit már elegem van ebből a gondolatból, mert nyomaszt. Nem lehet, hogy valamit én csináltam, magamért szeretnek, én értem el? Hálás vagyok, persze, de szerettem volna kicsit büszkébbnek lenni magamra. Ha valamit bánok ebben az évben, az mind azzal kapcsolatos, hogy nem küzdöttem elég keményen. Sajnos sok ilyen időszak volt. Nem egyszer volt, hogy hetekre megbénultam, és kiestem a ritmusból, nem tudtam összeszedni magam, depressziós tüneteket produkáltam. Ez rányomta a bélyegét egész 2017-re, és erősebb emlék, mint a sok utazás és örömködés. Minden "jutalom" és "nagy élmény" mögött tudom, hogy nem volt annyi munka.
Ez az év sok új részletet rajzolt bele az életembe. Ismerem a sebezhetőséget, a fakulást, a tompaságot, csalódsát, nemértést, és sajnos a kétségbeesést és a gyászt is.
Viszont a szerelem, az megmaradt. Nem unok senkit és semmit. Még mindig imádom a FU világot, nem ábrándultam ki belőle, és folyamatosan inspirál. Az év során sokat és sokféleképpen éreztem magam szerelmesnek: egy meglévő emberbe, egy új emberbe, egy gondolatba, egy hangulatba, egy csoportba, kultúrába, kérdésbe. Még a nosztalgiába is. Rengeteg nosztalgikus pillanatom volt az évben.
Szóval itt vagyok. 27 és fél éves nagylány. 2017 egy nagyon realisztikus, munkás, sokarcú év volt, és sok mindenre felnyitotta a szemem.
Nem tudom, miért, de 2018 sokkal barátságosabban hangzik. Mit szeretnék tőle?
Tavaly belepillanthattam (az eddigieknél jobban), milyen másokért élni. Na ezt szeretném folytatni. Kevesebb hisztivel, sallanggal, tétovázással, túlgondolással: csak csinálni. Mert képes vagyok rá, és egyébként is küzdeni akarok.
Kisültek a mézeskalácsok, néhánynak dió van a tetején. Nem rajongok az illatukért, de most kellemes hangulatot adnak, talán azért, mert délután óta vaddisznóragun ügyködök, és az már beitta magát a hajamba is.
Mázli nyüszítve igyekszik bejutni, de hiába. Egy szava sem lehet, délután 3-ig bent volt, mert jó fej voltam és beengedtem.
Darts-világbajnokság megy a tévében, a laptopomon megnyitott receptek és facebook. Mindenhol mindenki a karácsonyi kreálmányait osztja meg (az én vaddisznóragum kevésbé dekoratív). Itthon a hangulat békés, kicsit álmos, kicsit befelé forduló. Szeretetteli. Más ez az idei karácsony, mint az eddigiek.
Megborzongat a tavalyi karácsonyi blogbejegyzésem, melyben attól rettegtem, milyen hamar tönkremehet az akkori gondtalan, idilli időszak.
Villámgyorsan változik az időjárás, mindenkinek fájdogál a feje, az utolsó pillanatokban összeállnak a díszletek a holnapi ünnepléshez. Igen, szeretnénk egy szép karácsonyt együtt, és igen, nagyon szeretjük egymást. Kár lenne azonban belehazudni, hogy ugyanaz a varázs.
Az már soha többet nem okoz álmatlan éjszakákat, hogy az ünnepi hangulat a családunk és a szeretteink közt túl romlatlan és idilli.
Jóságos úristen, mikor tudtam én élvezni a Vörösmarty téri karácsonyi vásárt.
A melegen és felöltözött, főként olasz és orosz nyelven zsibongó tömegben nem egyszerű szlalomozni, különösen mert sok árus vagy performőr mozdulatlanul áll a tömeg sodrásában, vagy ellentétes irányban halad a kezében egy szórólappal vagy szappandarabbal. A forralt bornak és a kürtőskalácsnak ünnapi hangulatot kellene sugároznia, de ezt letöri a sor és a sietség, újításként a Deák Ferenc utcán hatalmas hangszórókból üvöltenek a jazzesített jingle bellek, száncsengő ritmusára dübörgő unásig ismert dalok. Ha bemegyek valahova, pár másodperc alatt átáll az agyam az adott bolt saját karácsonyi válogatására, gond nélkül ugrok ár a Jingle Bell Rock és a Last Christmas között mentálisan. Arra gyúrok, hogy már meg se halljam őket.
Olcsó textil, puha poliészter, aranyos nyulacskákkal és rénszarvasocskákkal vonzóvá tett, rossz szabású, silány pizsamák és köntösök az Oysho-ban, ragasztásnyomos, csálé képkeret 5500 Ft-ért a Zara Home-ban, zöld, vörös és fekete bársonycsodák, "csak az ünnepekre" a ruhaüzletekben. Igen, most vegyél egy csipkés bodyt, ami olyan jól áll a próbababán, egy Rudolffal ellátott bugyikát, egy kis fekete ruhát szilveszterre, biztos ki fogsz tűnni a tömegből. Nem arról van szó, tudom, hogy fogyasztani azt kell, ettől pörög a gazdaság és nő a GDP, és azt is tudom, hogy az emberek tényleg őszintén örömöt akarnak okozni, ezért vásárolnak ész nélkül.
De miközben boltról-boltra járva szédelgett a fejem az ingerektől és a sok "csudától", folyamatosan ott járt a fejemben a Printa, a szuper stílusos újrahasznosított ruhái, zero waste háztartási- és irodaeszközei, szellemes és tényleg csinos kis mütyürkéi, amiket "szemétből" készítettek, és az a tény, hogy nekem mindig az volt fontos, az volt különleges, amihez valamilyen élmény kötött. Annyi szép adventi emlékem van, és egyikhez sem kellett száncsengő. Mégis miazisten ez, és hogy került ide. Mintha minden évben nagyobb erővel támadna a karácsonyi klisészörny, piros-zöldre színezve mindent, ami valaha is történt bármelyik év bármelyik decemberében, hogy semmi másról ne szóljon ez az időszak, csakis Santáról (már nem is Mikulásról), csakis arról a nyomorult rénszarvasáról, a fehér peremes vörösről, az ezerszer megénekelt, de soha meg nem történt szánkóutakról. A kisagyamig, a gerincvelőmig hatolnak ezek a szögegyszerű ingerek.
Menjetek innen, nem én vagyok a célközönségetek.
A stílusom nem "menő", a munkám nem "menő", ahogy élem az életemet, amik érdekelnek, egy cseppet sem menők. Én nem vagyok menő.
Eddig csak gondolkodtam rajta, hogy jó lenne kevesebb cuccot venni, környezettudatosabban élni, tudatosabban dönteni arról, hogy mi kell és mi nem. Most viszont már konkrétan undorít a mainstream vásárlás. Különösen karácsonykor.
Persze, régóta készültem erre a napra, mint valamiféle karácsonyra, ami visznt csak százévente egyszer van, de pont ezért nem tudtam, mit várjak tőle. Kicsíptem magam Finnország kedvéért. Bekaptam egy jó kis 600 miligramos Algoflexet a tegnapi kamarázás emlékére, és meggyőztem magam, hogy vasalatlanul is jó lesz a felsőm, ideje indulni.
Referáltam kognitív nyelvészetből, ami hónapok óta gyilkolt - de alig emlékszem rá. Amire emlékszem, az a lelkes finn szakosok, a megosztó érzelmi hátterű de nagyon sikeres médiafelhajtás az előző este (8 óra alatt 60 új lájk nem rossz teljesítmény a tanszéknek), az "Eläköön!"-kiáltások, a kék-fehérbe öltözött diákok és kollégák, a közvetítés az YLE-ből, a hatalmas és nagyonfinom Finnországos torta... az, hogy mindenki boldogan ugrott be akár csak 10 percre a 29-esbe kávézni és sütizni. Győzelmi hangulata volt a napnak (bár én alig vonszoltam magam a fáradságtól. De: letettem a kognitív nyelvészeti referátum terhét, az is egy győzelem.)
Ahogy a kék-fehéren kivilágított Erzsébet-hídhoz közeledtem, azt hittem, kidurran a szívem a boldogságtól. Igen, ez Finnország tiszteletére van! Finnország 100 éves! A kicsi, legatyásodott, parasztok lakta északi peremvidék, aminek a függetlenségi nyilatkozata Lenin és Trockij aláírásával van hitelesítve, és nyomban fejest is ugrott egy polgárháborúba, az ország, ami kétszer verte vissza sikeresen a hatalmas Vörös Hadsereget, az egyetlen ország, ami teljes egészében visszafizette a hadisarcot (Marshall-segély nélkül), sikerrel lavírozott két szuperhatalom közt, miközben összefogással és az oktatásra időt-pénzt nem kímélve napjainkra a világ egyik legfejlettebb, legszabadabb, legszuperebb országává vált, pozitív példává az egész világ számára. A finnek méltán büszkék a saját 100 évükre, és megérdemlik, hogy az egész világ őket ünnepelje.
Hát ilyen volt a mi ünneplésünk is. Kicsit előbújunk a tanszék falai közül, finn dalokat játszottak a KK-ban, finn kajákat adtak a nagymenzán, mi mindenkit beinvitáltunk egy (undi) finn kávéra, és örültünk saját finnségünknek.
Vidáman, de érzelmileg iszonyú fáradtan tekertem haza, de még este sem tudtam elszakadni az éleő közvetítéstől.
Heini hangja a finn állami tévé műsorában olyan megnyugtató volt, hogy majdnem elsírtam magam. Jaj, ez a nő az esküvőnkön énekelt (és engem is énekelni tanított anno). Emberek jönnek-mennek a tanszéken, és mindenki egy kicsit hozzáad a személyiségéből a hangulathoz, de az ember soha nem felejti el azt, aki kinyitotta a száját egy új nyelven. Heini egyénisége minden nap hiányzik a folyosókról és a termekből.
Elalvás előtt összegömbölyödve még egyszer hálát adtam az égnek, hogy Finnország az életem része.
