Udmurtiai útinapló 13 - elcseszés lvl Russia

Anika kisasszonnyal kb. 5 órán keresztül csináltuk a prezentációt, melyet a záróünnepségen terveztünk levetíteni. Ehhez képest kb. 10 perccel az ünnepség kezdete előtt tudtuk meg, hogy nem, a mi bulink nem a többiekével együtt lesz, hanem külön tartják, a 3 egész fős udmurtos csoportnak, a dékánhelyettesnek, a tanárainknak és K. professzornak. Magyarán az angolul írt, belsős poénokkal teli prezentációnkat senki sem fogja érteni, mert 1. angolul van, 2. belsős poénokkal van tele. És nem egészen dékánhelyettes-kompatibilis.

Szóval engem a sírás kerülgetett az egésztől, hogy basszameg, miért nem voltak képesek közös záróbulit tartani nekünk az oroszos csoporttal, akikkel együtt laktunk, együtt volt szinte minden programunk, és egyébként is, illetve ha már külön kell tartani, miért_nem_voltak_képesek_megmondani? Az idegességemnek nem volt ideje lecsillapodni a 10 percben, ami hátravolt az ünnepségig, így kissé szégyelltem magam, hogy sötét és dekoncentrált fejjel veszem át az okleveleket és rázok kezet az emberekkel, amikor azok épp gratulálni akarnak nekem. Különösen ideges voltam Dimára, aki a fő hibás volt a dolgok ilyen alakulásában, illetve azért is, mert a záróbeszédében megosztotta a közönséggel, hogy én eredetileg a mari nyári egyetemre akartam menni, csak az nem indult el. Megkértem korábban, hogy ezt ne mondja el az embereknek, mert nem fontos, illetve Lahti óta tudom, milyen idegesítő, ha egy országban vagyunk, és a többiek mégis folyamatosan egy másikról beszélnek, illetve ahhoz hasonlítják. Na, ennek ellenére Dima elmondta. Shit happens.

A többiek is szomorúak voltak, hogy nem voltunk ott az ő záróünnepségükön. Na, nem baj, este elmentünk pizzázni (esküszöm nem számítottam rá, hogy életem egyik legjobb pizzáját eszem Izsevszkben), aztán egy bárba ami nem tetszett, beszélgettünk, igyekeztünk még utoljára kiélvezni egymás társaságát. Jó volt ez a 3 hét, de már éreztem, hogy belefáradtam a tanulásba, a gyomrom határozottan belefáradt Oroszországba (mindennaposak lettek a rosszulléteim), és egyre nagyobb nosztalgiával kezdtem gondolni Budapestre, Csabára, a lakásra, a biciklimre, a barátaimra, családomra. A séták az izsevszki poros utcákon, a piszkosvörös lakótelepek, a piros-fehér vegyesboltok, halványzöld középületek, omladozó lépcsők elvesztették a varázsukat, nem voltak izgalmasak már számomra, ahogy a szűretlen sör, a műbőr ülőgarnitúrák, és a töltött pirogok sem. Elmúlt a motivációm a háziírásra, vagy a délutáni programokon való részvételre. Jó volt ez így, ennyi időre. Hálás vagyok érte.

Udmurtiai útinapló 12 - a rádióban

Ránéztem Dimára.

- Élőben lesz?

- Nem.

Élőben volt. Minden kis nyökögésünk azonnal röpült az ionoszférába, hogy onnan alászállva megakadjon az udmurt rádiók antennáján, és az istenadta nép hallgathassa, hogyan szerencsétlenkedünk.

Nekem még istenes volt a helyzet, nem ezekben a hetekben kezdtem az udmurt nyelvet, és magamban többször hálát adtam Galina Nyikolajevnának, hogy Budapesten tanított egy évet. Az egyébként is elrontott gyomrom úgy liftezett a stúdióban, hogy azt hittem, elájulok, az elém tartott mikrofon iszonyú ijesztő volt. Ránéztem a műsorvezető nőre, odaképzeltem, hogy csak egy random faluban vagyunk egy random házban és ő egy kedves ismerős, és lassan megnyugtattam magam. Anika kisasszony azonban két és fél hét udmurt nyelvtudásával felszerelkezve vigasztalhatatlan volt, és nagyon nem tartotta indokoltnak, hogy ott üljön és udmurtul faggassák.

Amúgy én sem, és bár mindent megtettem, egyszerűen nekem sem ment azonnal, hogy rávágjam a válaszokat a váratlan kérdésekre azzal a kb. 50 szavas szókincsemmel, illetve az udmurt nyelvtan 20%-ával, amelyet ismerek. Szóval némi hmm meg sóhaj meg elharapott mondat meg mari lokális esetrag is került a szövegembe, de lőn: megcselekedtük, amit megköveteltek, a továbbiakban Dima és Maxim elvitté a hátukon a show-t, és még egy betelefonálónk is volt, aki elmesélte, milyen sokat jelent neki ez az érdeklődés, amikor már a saját unokái alig beszélnek udmurtul.

A műsorvezetőnő megdicsért minket, mi pedig kissé remegő lábakkal visszacsoszogtunk Dima kocsijába és hazautaztunk. Még fél óra után is indokolatlanul vert a szívem, utána pedig kiütött az őrült fáradtság. Visszahallgattam egyszer a műsor felét, megállapítottam, hogy cincogi hangom van, félúton lekapcsoltam, mert nem bírtam tovább, aztán most örülök: ez is megvolt, mégsincs este. :)

Udmurtiai útinapló 11 - Buranovón túl

Ma szkippeltem a délutáni kultúrprogramot. Buranovóba ment a csapat, elvileg a Bábuskákkal találkozni (lent a videó, ha valaki elfelejtette volna, hogy kik és mik ők), de azok lemondták a bulit, így helyette sámánpark lett a terv szintén Buranovóban. Ekkor mondtam én azt, hogy na ezt már nem. Korábban a nap folyamán Kelmakov professzor úr a sírás szélére sodort minket a rögtönzött modoros kiselőadásával ékes udmurt nyelven, majd azzal, hogy ránk erőltette, hogy uccu énekeljünk. De nem ám azt, amit mi akarunk (hiába kértem meg előző este Mását, hogy tanítson pár udmurt dalt nekem), hanem amit ő akar, akkor is, ha az történetesen nehéz és senki sem élvezi.

Előző nap szintén elkapott a pityergés, amikor közvetlenül ebéd után vittek egy perepecses állófogadásra, aztán pedig miután halálra ettük magunkat, közölték, hogy irány tabanyt (palacsintaszerűséget) sütni. Így is nagyon ki vagyok akadva a kajamennyiségre, de ha ez még nem lett volna elég, rögtön beöltöztettek udmurt népviseletbe is, ami, bár csodával határos módon rám jött, egy felöltöztetett medvének éreztem magam benne, de ők nem zavartatták magukat, lelkesen fotózgattak innen-onnan. Hiába mondtam, hogy nem akarom se a tabanyt, se a perepecset, és különösen a ruhát nem, egyszerűen muszáj volt. Ilyenkor meg persze elgondolkoztat, hogy akkor most melyikünk is a látványosság, ők nekem vagy én nekik.

Mert mindenki harmonikaszóval fogad és "népviseletben". Mindenki ugyanazokkal a kajákkal kínál (targoncányi mennyiségben), mindenki azt akarja, hogy nyökögjek neki udmurtul, és megkérdezi, hogy tudok-e udmurt dalokat.

És mivel Anika kisasszony mégannyira sem tud udmurtul mint én, mégannyira sem tud oroszul mint én, finnül meg pláne nem, de jure amúgy sem finnugrista, és nem, nem tud énekelni, persze mindig nekem kell válaszolni a kérdésekre, nekem kell először beégetnem magam a bemutatkozással, a nyelvóra 80%-ában én dolgozom, tolmácsolom a gondolatainkat Dimának, és bár Anika kisasszony szinte mindig egyetért velem, a jó és rossz dolgok is mindig az én számon jönnek ki végül.

Szóval nem, Bogika nem megy sámánparkba, Bogika otthon marad és a dolgait csinálja, és pihen, mert nem egy kib. rongybaba, akit csak elő lehet rántani, hogy produkálja magát.

Mondom mindezt úgy, hogy amúgy tényleg jól érzem magam, és hálás vagyok a ittlétért (bár lassan növöget a honvágyam), de... az oroszos csoport nagyja még egyszer sem volt muncsóban, mi meg már vagy ötször. És perepecset sem igen ettek. Mi meg már... hajaj...

Szóval udmurt nagyiból is megárt a sok.

Mint kiderült, jól tettem, hogy nem mentem Buranovóba.

Amúgy elég felkavaró volt ezt a videót újranézni. Ugyanezek a ruhák, ártatlan tekintetek, fémfogak, mozdulatok, udmurt igeragok vesznek körül minket minden eldugott kis faluban... hogy kerültek ezek ide?

Udmurtiai útinapló 10 - dimenziókapu Alnašban

A reggeli kisbusz egykedvűen döcögött le Alnašba, rajta egy magyar, egy német és legalább egy udmurt zötykölődött. A mellettem lévő néni persze attrakciót csinált belőlem, felbátorodott azon, hogy megértettem 2 orosz mondatát, így Vikának a továbbiakban folyton résen kellett lennie, hogy mikor van szükség a tolmácsolására.

Ez amúgy is jellemző volt az alnaši hétvégére. Philip újra Šarkanba ment egy svájci csoporttársával, angolul így egyedül Vika tudott, aki végtelen türelemmel, de láthatóan egyre fáradtabban viselte a folytonos ugrálást az udmurt, orosz és angol nyelv között.

A járási központban egy hatalmas fekete jaguáros díszítésű Duster vett fel minket, melyből a kisfiús arcú Bogdan lépett elő, Vika barátjának minőségében. Az egyik legszórakoztatóbb udmurt volt, akivel találkoztam: nagy szemekkel sertefertélt körülöttünk állandóan, általában csöndben, aztán hirtelen feltett valami totál indokolatlan kérdést, és bár csak oroszul és udmurtul beszélt, lelkesen próbálgatta megkopott némettudását Anika kisasszonyon, és váratlanul nevetett az angol beszélgetéseinken. Meggyőződésünk volt, hogy halálra unta magát a társaságunkban, de mint kiderült, igazából nagyon jól érezte magát velünk, és nagyon örül, hogy életében először látott külföldieket. Illetve: Vikával pont ugyanaz a szőrszálhasogató-mindenttudniakaró kattanásuk van, ami őrült aranyos párrá teszi őket. :)

Elrobogtunk Andrejjel, a lelkes de félős vörös hajú sráccal kiegészülve a Káma partjára, ahol belőlem előjött a szunnyadó vumurt (víziszörny-szerű mitikus alak), és addig lubickoltam a miniatűr, hínártól megtisztított öbölben, amíg már mindenki ki nem ment a partra és csak engem bámult, hogy jösszemár, vagymivan. Barbecue-partit csaptunk a bozót rovarvilágával és persze egy hadseregre való étellel, majd mikor épp esni kezdett az eső, felkerekedtünk és hazarobogtunk. Nagy örömömre Tatarsztanon keresztül vezetett az utunk, ami 5 percig tartó sima aszfaltot jelentett, és azt a megbizonyosodást, hogy igen, Tatarsztanban minden jobb. Udmurt Gondyrbe tartottunk Vika nagyanjához, akinél megszálltunk, és közben ámultunk Alnaš vidékén: a széles dombok közt a hegygerincen át húzódó út olyan volt, mintha egymaga az égbe törne előttünk, míg a sárga mezők a síkban maradnának. Mint valami Hayao Miyazaki-álomvilág. Šarkanhoz képest Alnaš színesebb, többféle nemzetiséget felvonultató vidék, laknak itt az oroszok és udmurtok mellett tatárok, baskírok, marik is, és én is örömmel konstatáltam, hogy többet értek az itteni udmurt beszédből a sok tatár jövevényszó hatására. (Nem mintha tatárul tudnék, de a mariba is ugyanazok a szavak szivárogtak be.)

Megéreztünk Udmurt Gondyrbe, ahol Vika szótlan de végtelenül vendégszerető nagymamája várt minket. Finom vacsit kaptunk, megfürödtünk a muncsóban, és késő estig néztük a русский роман romantikus tévécsatornát, mert… hát, különösebb indok nélkül. :) Kulturálódtunk, na. Este még meggyűlt a bajom a libákkal, nem engedtek be a kint található vécébe: kihúzták magukat, sziszegtek, és hiába mozdultam előre, ők is közeledtek, láthatóan készek voltak vért ontani a budi védelmére. Meghátráltam, és Anika kisasszonnyal kiegészülve indítottam új rohamot, akinek a bűvös „kssz-kssz” hanghatására meghunyászkodva visszavonulót fújt a libasereg. Megkönnyebbülve (minden értelemben) végre ledőltünk az ágyba és összesen 0.1 másodperc alatt elnyomott minket az álom.

Másnap egyszerre volt izgis és rémítő a terv: irány Marij Gondyr, a szomszédos falu, tele marikkal! Bogi, végre találkozol marikkal a természetes környezetükben! Nem erre vágytál? De de őőőő persze, élek és virulok, én vagyok izé a Nagy Kősárkány! Szóval ja, király, csak éppenséggel ezek a marik nyelvjárást beszélnek, rajtam kívül pedig senki nem fogja érteni, amit mondanak, tehát segítségem nincs, illetve történetesen 2 hete udmurtul pofázok reggel délben este. De nyiiilván, csapassuk!

Egy nő várt minket a közeli kolhozban, aki eleinte nagyon nem tudta rávenni magát a mari beszédre, de aztán egyre jobban felbátorodott, és sajátságos nyelvészeti rodeó következett: egyszerre beszélt mariul, udmurtul és oroszul, melynek következtében a mondatai egyik felét ez, másik felét az értette meg a társaságunkból, halálra fárasztva a bandát.

Meg lettünk vendégelve újra, mely során valahányszor a néni oroszra váltott, Vika ráparancsolt hogy mariul, pozsalujszta, hiába zárta ki ezzel magát és a többieket is a társalgásból. A végére egészen belejöttünk, még mari dalokat is énekeltünk, aztán fogtuk magunkat és hazaindultunk. Megpróbáltunk bekopogtatni a mari tanár házába, de sajna már nem volt otthon (hálistennek odafelé menet azért találkoztunk vele és nagyon örült nekünk), de így is, az utcán végighaladva minden második házba kaptunk invitálást, illetve egy néni is elkísért, aki mari-orosz mixnyelven tudott csak társalogni. Mondtam már, hogy én vagyok a Naaagy Kősárkány? Mesélt egy magyar folklórkutatóról, aki a 70-es években ment hozzá vendégségbe ritka mari ruhák után kutatva – ez az ember akár Kerezsi Ágnes is lehetett. :)

Mikor hazaértünk, nyilván kajával vártak, illetve azzal, hogy egy újabb mari beszélő látogatott el hozzánk, „ha a hegy nem megy Mohamedhez” jeligével. Viszont csak kevés időnk volt már, így kisvártatva bepattantunk Bogdan csodamobiljába, utaztunk 40 percet a szülőfalujának vasútállomására (mely konkrétan egy betonplacc volt korláttal, semmi szöveg vagy lépcső vagy whatsoever - felesleges cifrázás), felszálltunk a világ leghangulatosabb vonatára és 2 és fél óra alatt megtettük a kb. 70 km-es távot Izsevszkig.

Otthon még Anika kisasszonynak volt egy köre a kórházban (a tömeges szúnyogcsípésektől allergiás reakciót kapott, az eredmény: szuri a csontig), de szerencsére már a gyógyulás útjára lépett, és zöld volt az út a… háziírásig, teregetésig, kipakolásig, kajaelrakásig, bevásárlásig, fürdésig.

Majdnem kipihentük magunkat, de Alnaš így is nagyon király volt. :)

Udmurtiai útinapló 9 - a Káma

Az autóbusz ablakából felderengett a Káma. Húúú! Nem is tudom, mióta álmodoztam már arról, hogy eljussak hozzá. 3 éve tanulok a Volga-Káma vidékről, és bár a Volgán már háromszor átmentem életemben, sosem vettem észre, így a Káma és Szarapul városa maradt meg a katarzisnak. Leszaladtam a partra és belegázoltam a vízbe. Szerelem volt első látásra. Hatalmas folyó volt, kétszer olyan széles, mint a Duna, barna vize lustán folyt délnyugat felé, hogy Kazánynál egyesüljön a Volgával. Egész nap nyomott volt a hangulatom, a hasam is zavargott, nem tudtam egyről a kettőre jutni, de valahogy a Káma vizében ácsorogva minden megjavult. :)

Szarapulban amúgy ezt a „dácsát” (nyári lakot) látogattuk meg. Én is szeretnék ilyen nyári lakot.

Rájöttem, hogy Anikával beletartozunk a „jóarcok” bandájába. Mármint abba a körbe, ahol a legtöbben vannak, és a legtöbben akarnak szintén beletartozni. Ez jóleső felismerés volt, szintén a Káma partján.

Túlvagyunk az udmurt nyári egyetem felén, és lassan a szívemhez nőnek az emberek. Hulla fáradtan minden este, morcosan minden reggel, a tizenegy órás kávéra várva, a kedves orosz konyhásnénivel csevegve, a buszon zötykölődve, a lányokkal pletykálva, Dimára figyelve (és néha Dimán nevetve), az orosz és udmurt nyelvet hallgatva, néha unatkozva, néha összezavarodottan, este herbateát kortyolgatva, házit írva, hideg vízben zuhanyozva már rutinként vesszük az akadályokat, mint két rettenthetetlen kalandornő. Igaza volt Tanjának, mikor azt mondta, hogy nekem ezen a nyáron biztos azt rendelte a sorsom, hogy ide jöjjek (miután az észt kurzusra nem vettek fel, és a mari kurzus nem indult el, és csupán ez maradt).

És egyre többen értik meg, miért tanulunk udmurtul. :) Ez jó érzés.

De mit keres itt Tóth Szilárd?

Udmurtiai útinapló 8 - ezt azért kihagytam volna

Lángostészta-készítés a magyar sráccal. Épp elkészült, röpült az ablakba kelni, ő pedig épp megtalálta Philip Vkontakte-profilján az egyik csoportképünket a szaunás-medencébeugrálós estéről. Megmutatom rajta magam.

- Úristen ez te vagy? Úgy nézel ki, mint egy negyvenéves!

- Hát kösz bazmeg.

- Nem, csak hát a pocid, hát milyen már… - odanyúl, hogy megbökje a hasam.

Egy hülyebunkó-felkiáltással otthagytam. Ez bazmeg lekövérezett. Szobába be, pihegés, szú-szá, átlátogatás a német frontra Anika kisasszonyhoz, képzeldeztörtént, hátezegypöcs, nyugi. Megkelt a lángos, elővittem a konyhába, lám, ott terem a srác bociszemekkel.

- Ne haraguuudj….

- Tudod, hogy miért kérsz bocsánatot?

- Asszem félreérthető voltam…

- Hát félreérthető módon mintha lekövéreztél volna.

- Jaj az, de neem, vagyis… azt hittem, azért, mert azt implikáltam, hogy nem csak a hajad lapos.

Ez már olyan abszurditás volt, hogy nem is kérdeztem, hogyan jött. Éppen elkezdte volna tovább magyarázni, de gyorsan megkértem, hogy fejezze be a külsőm kommentálását, és ha már itt van nekünk ez a közös projekt (=lángos), próbáljunk már nem bunkónak enni egymással.

Most ennek nyilván nem kéne izgatnia engem, mert kb. tudtam, hogy egy szexista gyökér, aki bevallottan hajlamos darab húsként tekinteni a lányokra, és mint olyan, feltételezhetően engem nem is tekint lánynak, de sajnos eléggé nyomottá tett egész este. Egyszerűen csak marhára nem hiányzott ez nekem most. Nem fog sokáig bántani, de itt Oroszországban, a darázsderekú apró kis csini Barbie-babák földjén, ahol csak napok után tudtam elengedni a komplexusaimat attól, hogy egyáltalán kiléptem az utcára, illetve ahol non-stop tömve vagyunk tésztával és sütivel és nem illik visszautasítani (mert így fejezik ki a szeretetüket és az udmurtosok mindig a legtöbb szeretetet kapják - kétfogásos reggeli, háromfogásos ebéd, ajándék falusi koszt), és ez nagyon zavar de nem tudok vele mit kezdeni, szóval most nem hiányzott, hogy jöjjön egy pöcsmacsó és közölje, mennyit érek dekára. Meg laposnak nevezzen. (Mondjuk ez érdekes, szerintem az életben senki nem nevezett laposnak. Like, c’mon.)

Kedves emberek, ne kommentáljátok egymás külsejét, főleg ha közös feladatotok van együtt.

Én pedig remélem reggelre elfelejtem a dolgot. :)

Udmurtiai útinapló 7 - off to the country

A hétvégén megvolt életünk első udmurt falusi hétvégéje. Nagyon nehezen szánom rá magam az írásra róla, mert úgy érzem, vagy hajnalig írhatnám az élményeimet, vagy inkább nem írok semmit.

Azért, mert minden olyan új volt, és más, és nagyszerű, és különleges. Talán mégis megírom a programunkat, mert asszem így a legkönnyebb, úgyis magáért beszél.

Péntek este felé elindultunk Šarkan megyébe Anika kisasszonnyal, Philippel, a luxemburgi sráccal (akinek az elengedését a csoport többi tagjától komoly lobbizás és könyörgés előzte meg az adminisztráció irányába), Juliával a kurátorunkkal és a barátjával, Daniellel, aki a Puzkar c. filmből volt ismerős nekem. Illetve még egy fontos egyénnel, Tysonnal, a 7 hónapos mopsszal, akinek a kedvenc szórakozása az volt, hogy a mozgó autóból kidugja a fejét és élvezi a menetszélt. Megérkeztünk a huppanós földutakon a kicsi faluba a rönkházak és a díszes ablakkeretek közé, Juliáék házába, ahol minden ajtó alacsony volt nekünk, és gyakorlatilag minden nőtt a kertben. Bemutattak a tyúkoknak, disznóknak, tehénnek, a borjának, a házőrző kutyának, az apukának, anyukának, málnabokornak, és a kertben kotorászó sünnek. Este saslik-partit csaptunk, de előtte mentát szedtünk a teához, illetve „megfejtük a tehenet” (=Julia anyukája megfejte, mi meg Philippel próbálkoztunk vele, mérsékelt sikerrel). A saslik-partin söröztünk és udmurt házi szeszesitalt ittunk, találtunk még egy sünit, be lettünk mutatva Sztasznak, Julia bátyjának, aki velünk lógott a továbbiakban. Később bementünk a muncsóba, azaz udmurt szaunába, mi lányok együtt szanaszét lelkiztük magunkat, aztán pucoltunk a nyári lakrészbe aludni. Tyson azonban pont engem szemelt ki hálótársnak, így lelkesen bemászott az ágyamba, és kisvártatva békésen horkolt a lábamnál. Reggel fél 6 körül ébresztett fel azzal, hogy megpróbált elkapni egy legyet, de utána szerencsére visszaaludt.

Reggel Julia nem volt egészen jól, de megteáztunk, a fiúk lőgyakorlatoztak légpuskával, aztán mi is kipróbáltuk a dolgot, majd sétáltunk egyet a faluban és annak a határában. Mindenki udmurt volt, mindenki ismerte Juliát, a gyerekek tátott szájjal néztek minket. A reggel idillikus volt. Aztán felkerekedtünk a Byg-Byg fesztiválra, ahol már csütörtökön is voltunk, csak másik faluban: a mai nap volt a zárónap, finnugor konyhával, vendégekkel a környező régiókból, koncertekkel, játékokkal, bazárral. Találkoztunk néhány ismerőssel, megint elkaptak minket fotózkodni, láttam marikat, akikhez nem mertem hozzászólni (argh), ebédeltünk és belefutottunk egy észtül makogó udmurt bácsiba. Aztán mindenféle játékokat játszottunk, illetve váltóversenyeztünk: Philip röhögőgörcsöt kapott, amikor nyereményként antibakteriális törlőkendő-csomagokat osztottak ki nekünk. Csak aztán jött a baj: a következő játéknál olyan lendületesen pörgette az ugrókötelet körbe-körbe, amit át kellett ugranunk, hogy az kigáncsolt egy szervezőt, akinek eltört a csuklója. Szaladt az elsősegélyre, mentőt kellett hívni hozzá, de persze nem haragudott, tudta, hogy nem direkt gáncsolták ki: Philip viszont vigasztalhatatlan volt, szörnyen érezte magát, és csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor Nelli, a magyarul-németül tudó kedves udmurt lány kicsit elvitte a közelünkből perepecset sütni. Már éppen úton voltunk hazafelé, amikor utánunk szaladt a Россия 1 orosz állami televízió és alattomosan csinált velünk egy interjút, hogy mi a fenének vagyunk épp itt. Aztán hazarobogtunk, ahol terített asztal várt minket, majd mindenki ledőlt egy kicsit. Arra keltem, hogy a srácok fűrészelnek egy póznát: megkérdeztem mit csinálnak, mire Sztasz közölte, hogy „čitire gé!” azaz 4G-t kötnek be éppen, persze nyilván nem, csak a kábeltévét. Aztán elővették a régi-régi pótkocsis motorjukat, amihez hoztunk benzint és nekiálltak megszerelni. 1-2 óra múlva életre is kelt a masina, és miközben Philip őstehetségnek bizonyult szénakaszálásban, Anika kiasszony meg én felpattantunk a motorra Sztasz mögé/mellé, aki elvitt minket egy körre a kukoricaföldek közé. Hihetetlen élmény volt az udmurt szántóföldek között a késő délutáni napfényben motorozni. Közben Philip a fél domboldalt lekaszálta, majd ő is tett egy kört Juliáékkal. Ezután kocsiba ültünk: barbecue partira voltunk hivatalosak Daniel színész barátaihoz, de előtte beugrottunk a szüleihez is, ahol az udmurt tanárnőként dolgozó anyukája megölelgetett-megpuszilgatott minket, amiért udmurtul be tudtunk mutatkozni. Itt is terített asztal, vadmálna és lépes méz várt minket, majd egy kis beszélgetés után nekiindultunk újra az országútnak. Egy minden eddiginél eldugottabb faluba érkeztünk, ahol igazi udmurt értelmiségiek laktak: a feleség a helyi iskola igazgatónője volt, a férj tanár, költő, író, zenész. Fia színész, költő. A ház nagy volt és csinosabb a szokásosnál, dupla muncsó és skót lógófülű macskák vártak minket, illetve újabb hatalmas terített asztal tortával, meg a kész barbecue-val. Fergeteges muncsóparti következett hetedmagunkban, étellel-itallal, nyírköteges csapkodással, medencébe ugrálással, fényképezkedéssel, orosz dalok éneklésével, egészen hajnali 3-ig (bár én már 2-kor aludni mentem). Őrült jól éreztük magunkat, soha nem akartuk abbahagyni, de aztán valahogy mégis aludni tértünk.

Rosszakat álmodtam hajnalban, így kicsit korán keltem. Reggel mindenki azt vizslatta egymáson, másnapos-e, miközben a kását és a maradék tortát eszegettük, de senki sem tűnt különösebben betegnek. Vendéglátónk megsütötte a maradék kolbászokat is a barbecue-n, miközben költő apja előkapta a gitárt és előadta néhány dalát. Nagyon élveztük, felbátorodott a többi srác is, elkezdtek orosz slágereket játszani. Írtunk a vendégeket számon tartó naplójukba néhány kedves szót, majd hazarobogtunk, Putyinról és egyéb politikáról beszélgetve. Otthon Philip elvitte a láncon tartott kutyát sétálni, mi lányok pedig nekiláttunk a nagy attrakciónak: a csirkepaprikás- és sajttortakészítésnek. (Az udmurtok ugyanis nagyon izgatottak voltak, hogy új ételeket próbálhatnak ki.) Életemben először csináltam csirkepaprikást, relatíve extrém körülmények között, és bár a csirke nagyon jól viselkedett, és idővel paprikássá is vált, a nokedli vize az istennek sem akart felforrni, és a nokedli maga sem akart úgy kiszaggatódni úgy, ahogy azt elvártam volna tőle. Ennek ellenére az étel valahogy elkészült, és nagy örömömre finom is lett! És az udmurtok is szerették! :) Anika kisasszony a sajttortával kevésbé volt megelégedve, de azt is mindenki örömmel fogyasztotta, aztán fogtuk magunkat, érzékeny búcsút vettünk mindenkitől, hagytuk, hogy teletömjék a csomagtartót friss otthoni ételekkel/zöldségekkel, és Sztasz autójában szó szerint hazaszáguldottunk. Én néhányszor idegösszeroppanást kaptam, de kezdtem megszokni a kátyús utak + sufnituningolt Lada + 130 km/h sebességet. Szembejövő kamion ide vagy oda. Életem egyik legszebb hétvégéje volt, mondta Philip elérzékenyülten, és nagyon nehezen szánta rá magát, hogy elmenjen a saját szobájába, és tényleg véget érjen a kaland.

Na mégis leírtam, mi történt velünk, röviden. És az van, hogy még mindig nehezen térünk magunkhoz belőle. Minden nap szóba kerül azóta is, Philip különösen nem találja magát, minden nap jelent Julia a rokonairól, hogy emlegetik a csirkepaprikást, vagy érdeklődnek felőlünk, vagy megüzenik, hogy a legjobb nyáreste volt, amit velünk töltöttek… mintha mindenki kicsit arra várna, hogy visszamenjünk, és mi is titkon csak erre várnánk. Ma voltunk Votkinszkban, mely kb. félúton van Šarkan felé, és vágyakozva néztünk a víztározó túloldalára északra, ahol olyan jó volt a mezőkön szaladgálni, a muncsóban izzadni, a házikosztot enni, és valahogy egy kicsit újraélni a gyermekkorunkat.

Sikerült megírnom a hétvégi élményeimet? Hát nem tudom, de így is 3 napba telt, és örülök, hogy legalább ennyit megőrizhettem belőle az utókornak.

Udmurtiai útinapló 6 - sztárok terepen

Szóval nekem semmi gondom a horgászattal. Néhány halat egyszerűen ki kell fogni a vízből és meg kell enni. De azt tényleg nem tartom jó bulinak, hogy a halat beleteszik egy koszos vízzel teli medencébe, ahol az a buli, hogy ki horgássza ki kézzel minél hamarabb, és nem ám hogy sok-sok kéz ide-oda tereli a halálra rémült halat, de még olyanok is vannak (nyilván főként gyerekek), akik fürdőruhában beleugranak a medencébe és úgy gyötrik szegény állatot. Mikor az már alig élt, Dima halászta ki és mutatta meg, hogy a farkánál már lejött a pikkelye és vérzik, az uszonya rojtosra szakadt, szóval épp ideje, hogy halászlé legyen szegényből. By the way, négyféle halászlével próbáltak meg sorban megetetni (verseny volt ugyanis), és mivel nem ettem, mindenki mindig azt hitte, hogy nem tudok erről a lehetőségről. Úgyhogy egyenként kellett elmagyaráznom, hogy kösz, de semmilyen körülmények közt nem eszem halat. Mikor hazamentünk, sírni tudtam volna, és most is kicsit libabőrös vagyok még mindig az élménytől. Pontosan ezért nem eszem halat.

Sztárok voltunk amúgy a Byg-byg finnugor fesztiválon. Tudtuk, hogy ez lesz, de akkor is meglepett, hogy mindenki minket néz, mindenki velünk akar beszélgetni, és addig nyüstölnek, ameddig ki nem préselnek belőled néhány udmurt szót, hogy aztán fülig érő szájjal követeljenek még többet.

A tegnap nap jelszava a túl sok volt. Irtó buli volt a népviseletes néniket-lányokat látni, ahogy végigvonulnak a falun, fel a dombra, és népi játékokat játszanak, de amikor már a nyolcadik népművészeti csoport előadását néztük végig, egyszerűen már nem tudott semmi sem lekötni benne. Meg tök jó, hogy udmurtul beszél körülöttünk mindenki, és persze sokat fejlődünk ezáltal, de egész nap egy ismeretlen nyelvet hallgatni kukán, és lemaradni minden fontos/vicces dologról azért elég fárasztó volt. Meg jóleső érzés volt „sztárként” sétálni az érdeklődő nézések között, de amikor már a harmadik helyszínen a hatodik néninek mondom, hogy honnan jöttem és nyögöm ki ugyanazt a három udmurt mondatocskát szar nyelvtannal, akkor már… szóval a hetediknek nem akarom. Közben viszont hálátlannak éreztem magam, hiszen nyilván számítottak a figyelmemre, csak... egy kicsit már úgy éreztem magam, mint a hal, akit a medencében gyötörnek.

Bárcsak el tudnám mondani, milyen szép az udmurt táj, milyen aranyosak a vörös hajú kis udmurt gyerekek, milyen idilli, ahogy a tónál horgásznak, és olyan igazinak tűnnek.

Hazazötyögtünk, kipihentük magunkat, de nemsoká indulunk újra falura... ideje leporolni a 3 kis udmurt mondatomat, amit ki tudok nyögni.

Udmurtiai útinapló 5 - a krež

A népi udmurt hangszer, a krež a karzaton volt, mi pedig a padok közt hallgattuk, ahogy a mester játszik rajta. Egy örmény katolikus templomban (még Dima sem tudta megmondani, miért pont ott) ültünk, és elkészülte óta elsőként hallgathattuk meg, hogy szól a rekonstruált hangszer.

Hát gyönyörűen. Éreztem már egyszer ilyet, amikor 2006-ban Pécsett Timo Väänänen adott koncertet kantelével, és azóta is úgy emlékszem rá, hogy életem egyik legjobb zenei élménye volt. És most is: csak ültünk, néztük az örmény freskókat, szólt a kanteléhez nagyon hasonló krež, mindenki a gondolataiba merült, és meg se moccant, amíg tartott a zene. Mikor végre elhallgatott, mindannyian kicsit szótlanul sétáltunk ki, csak azt tudtuk mondani egymásnak, hogy nagyon jó volt, de mitől is meg hogyan és mit éreztünk… az valahogy nem fért ki a szánkon. Olyan volt, mint egy hosszú kellemes szaunázás, ami után felfrissülve megy haza az ember.

Ez jól jellemezte az egész napot, mely tartalmazott még egy csinos udmurt ház meglátogatását, egy imádnivaló ötévest, aki megfogta a kert kiscsibéjét a kedvünkért, illetve egy esti táncházat, mely elég jó volt a körülményekhez képest, és csak mérsékelten megalázó. Szerencsére olyan csapatunk van, amelynek érdemes táncot tanítani, és még azt a tényt is megéri elviselni, hogy tánc közben különösen hatalmasnak, otrombának és szerencsétlennek érzem magam.

Peace, Bogi. A dolgok jók.

Udmurtiai útinapló 4 - úristen ez még csak a 3. nap

Úr isten, ez a nap. Mármint, jó volt az udmurtóra, leszámítva, hogy kóválygott a fejem az álmosságtól, de Dima újra belopta magát a szívembe azzal, ahogy finnül mesélt róla, micsoda erőfeszítések kellenek az udmurt diákok Magyarországra csábításához. Mert igazából szeretnének menni, csak addig szerénykednek, amíg az életben nem teszik meg.

Meg cukik voltak az ebédnél a nénik, és kedvesek a srácok, akik közelében ültünk. Meg az ót is jó volt a skanzenbe.

És ha már itt tartunk, a skanzen is tök jó volt, melyet az oroszos csoporttal látogattunk meg. A körbevezető néni egy idő után feladta, hogy oroszul vezesse a tárlatot, így áttért a nagyon alap angoltudására. Nem tudom, hogy voltak vele a többiek, de én teljesen el voltam varázsolva az autentikus udmurt lakóházaktól, szent helytől, „élő” és „halott” forrástól, házasságkötő kunyhótól.

De az, hogy véletlenül belefutottunk egy Péter-napi helyi búcsúszerűségbe, népviseletes nagymamákkal, szénakaszáló versennyel, Kolja Anisimov-számokkal, helyben készült lepénnyel és kvasszal, na az… főként udmurtok voltak a résztvevők, és bár nevettek az udmurt „nyelvtudásomon”, nagyon örültek neki, hogy érdekli a „nyugati embereket” az udmurt világ. Beszélgettünk, fotózkodtunk, palacsintát és kását ettünk, kvaszt ittunk, a helyiekkel beszélgettünk, és hát izé én teljesen el voltam varázsolva. Mi esélye volt ennek, és autentikus udmurt ünnep, és úristenúristen, mennyire szerettem volna már egy ilyet látni, és itt van, és… hát nem tértem magamhoz. :) Közben végérvényesen megállapítottam, hogy a 20 fős csoportból ki a jó fej (=aki csillogó szemekkel szaladgál a helyiek közt és ismerkedik és igyekszik kipróbálni mindent), illetve ki nem (=aki fanyalogva álldogál egy helyben, csak a csoporttársaival beszél, és nagyon menni szeretne). Fülig érő szájjal zötyögtem haza, Anika kisasszony pedig csak vigyorgott rajtam, mert úgy néztem ki, mint egy ötéves, akinek előrehozták a karácsonyt.

Lett volna lehetőségem karaoke-partiba menni a többiekkel az este folyamán, de nem akartam. Miért nem, azért, mert 1) az introverzióm tiltakozott, 2) Másával találkoztam. Mása épp olyan tündér volt, mint eddig, és láthatóan Budapest emlékét hoztam el neki, ő pedig nagyon kedvesen bemutatta nekem a közeli fontos helyeket (pl. éjjel-nappali) Izsevszkben. Összefutottunk sokszor Budapesten, aztán Lahtiba, aztán itt... mása valahogy mindig ott van, ahol én. :)

Udmurtiai útinapló 3 - indul a parti for evribodi

Mint kiderült, finnül lesznek tartva az óráink. Nekem sem piskóta udmurt nyelvet tanulni finnül, de Anika kisasszony ráadásul totál kezdő, és finnül is inkább csak „észtesen” tud, tehát bár Dimára változatlanul tüncögünk, az órák kicsit bulisak. Amúgy az orosz nyelvtudásunk is már számottevően fejlődött, nagy örömünkre.

Együtt vagyunk az oroszosokkal, illetve az olaj-gáz kurzusra érkezettekkel. Az emberek jóarcok, érdekesek, furák, mind-mind egyéniségek. Örülök, hogy nem kell azon aggódnom, hogy beilleszkedjek közéjük: a kísérőkkel négyesben tökéletes csoportot alkotunk. Egyre jobban megszeretem Juliát és Vikát. Sokáig bírják, őszintén örülnek nekünk (asszem), és rém cukik. Mászkáltunk egy kicsit Izsevszkben, felültünk néhány körhintára a vidámparkban,kulturálódás gyanánt. :) A kellemes sétányt elnézve furcsa volt elképzelni, hogy Izsevszk anno „zárt város” volt, tehát se ki, se be nem volt szabad menni, és még a térképen sem tüntették fel. Hát itt gyártják a kalasnyikovot, teccenektudni…

Nem rossz amúgy itt. Továbbra is főként kedvesek az emberek, és ahol lakunk, a környék sem igazán kellemetlen. Az esti bolttúra után gondoltam, teszek egy kört, nézegettem az embereket. Udmurtia vidéke olyan, mint az amerikai Midwest: egy kontinensnyi ország mezőgazdasági központja, messze de nem túl messze az Európához közelebb eső fővárosi régiótól, ahol nem csoda, ha olyan érzésük van az embereknek, hogy a világ csak abból az egy országból áll: minden irányban legalább ezer kilométerre csak ez az egy ország van.

Ilyeneken gondolkoztam, nem is tudva, hogy Mása Zolotarjova figyel az egyik ablakból… :) (az elmúlt évben nálunk vendégeskedett a Balassiban, nagyon megkedveltem, és Lahtiban is összefutottunk ^^) Na holnap összefutok a kisasszonnyal…

Udmurtiai útinapló 2 - emberek és banyák

Dima már most a kedvenc emberem. Megérkeztünk Izsevszkbe, a vonat elején várt, magyarul üdvözölt (merthogy folyékonyan tud magyarul), amúgy udmurt, az egyetem egyik dékánja (asszem), igazi úriember, mellesleg rém jóképű is. A hozzánk kísérőnek kirendelt lányok felprüszköltek, mikor közöltem, hogy Dima hozott el minket az állomásról. Nekik csak Dimitrij Anatoljovics Jefremov tanár úr! Aki közölte, hogy „jó humorérzésem van”, miután egy jól sikerült beszólásom után kétrét görnyedve hahotázott, majd még percekig nem tudott megküzdeni az arcizmaival. Pedig igyekezett volna méltóságot sugározni…

Nem mintha amúgy szűkölködnék a jó fej emberekben. Anika kisasszony, társam minden kalandban elég jó arc, persze nyilván az, hiszen IFUSCO-król már ismerjük egymást. A két hozzánk rendelt segítő csajszi is nagyon értelmesnek látszik, és 1) jól tudnak angolul, 2) eredeti udmurtok! Egyébként is erősebbnek tűnik itt Izsevszkben a finnugor identitás, legalábbis én kevesebbre számítottam: már a placckarton is hallottam udmurt beszédet, de Dima és a kísérőcsajok is udmurtul társalogtak, és sok kiírás is fel van tüntetve udmurtul is az orosz mellett. Este udmurt divatbemutatóra megyünk. Tuzs umoj!

Meleg víz nincs, jókedv van, én pedig hivatalosan is finnugrista lettem, mert eljöttem udmurt nyári egyetemre!

*

…és akkor megtámadott minket a banya. Alig 10 perce voltunk ott a helyszínen, egy, amúgy borzasztó ronda horgolt ruhákat árusító nő barátnője(?) elkapott minket és szinte erőszakkal ránk tuszkolt néhány költeményt (idióta színű formátlan… leplet) és közölte, hogy nyomás fel a színpadra, és valamelyikünk énekeljen, miközben a többiek „ruhabemutatnak”. Na nyilván nekem kellett énekelni, mikrofonba, színpadon, „valami magyart”, mert miért ne. Kizárólag a teljes összezavarodottság mondatott velem igent, mert fogalmam sem volt, milyen jellegű és színvonalú rendezvény ez, de kb. azonnal megbántam, mikor láttam, hogy a többiek gyönyörű ruhákban, előre felvett zenével és betanult koreográfiával készültek, és mellesleg ránk mutogatva röhögnek, milyen nevetségesen nézünk ki, az utcai ruhánkra ráhúzott undormányokkal. A kínok kínját éltük így meg pár percig, mígnem fogtuk magunkat, és a műsor kezdete előtt 5 perccel közöltük a nővel, hogy összesen 6 órája tartózkodunk Izsevszkben, műsort nézni jöttünk, és nem vagyunk hajlandók beégetni magunkat, rontani az esemény színvonalát, illetve én egy szál magamban magyarul énekelni 200 udmurt előtt erőszakkal rám tuszkolt ronda göncökben, míg mások szenvednek körülöttem. Így levettük a ruhákat és visszaadtuk. Kaptunk néhány keresetlen szót, de mindez egy cseppet sem izgatott minket, akkora volt a megkönnyebbülés, hogy megszabadultunk a tehertől.

Na ennek ellenére a konferanszié felkonferált minket. Akkor már abban a szellemiségben néztem a műsort, hogy hálát adtam minden egyes szám láttán, amiért fellázadtunk, mert amúgy látszott, hogy ezeket a bemutatókat kurvára nem 5 perc alatt dobták össze a folyosóról összelasszózott külföldiekkel. Erre mégis halljuk, hogy mi következünk: mi pedig az ülésünkön ülve megkövülten bámultunk, hogy mi aztán ki nem megyünk, nincs az az isten! A konferanszié pár másodperc után zavarodottan visszajött, hogy „még pár perc felkészülésre van szükségünk”, aztán jótékonyan elfelejtette a dolgot. Sajnos ezután ahányszor csak megláttam, azon aggódtam, hogy újra minket konferál be, de hálisten ez nem történt meg. Maga a bemutató amúgy nagyon jó volt, és nagyon… udmurt (szinte végig csak udmurtul beszéltek), szóval tök jó, hogy elvittek minket… csak… hát Anika és én is tudtuk, hogy az indokolatlan eseményekre fel kell készülni a 3 hét alatt, de erre igazán nem számítottunk. Kísérőinkkel együtt szinte egész úton hiperventilláltunk a sokktól.

Úgyhogy most itthon vagyunk és feldolgozzuk a napot. Tamtaram, mi lesz itt még.

Udmurtiai útinapló 1

Moszkva. A Vaszilij Blazsennij székesegyház tövében ejtőzök, körülöttem esküvői menetek, távol-keleti turisták és indokolatlanul csinos oroszok. Érdeklődéssel szemlélem a menyasszonyokat, nyilvánvaló okokból. Saját csapzottságommal teljesen tisztában vagyok: 1 azaz egy órát sikerült aludnom az éjjel, mert fontosabb volt a réges-rég esedékes lelkizős piknik a tanszék legjobb arcaival a Margitszigeten. Este 8-kor legkésőbb hazamegyek, gondoltam, aha… valamikor fél 11-kor tekertem el a helyszínről azon gondolkozva, miért ittam még whiskyt is. Senkinek nem kívánom a másnapi repülőutat.

Közben az egyik esküvői menet passzív-agresszíven körém pakolt egy csomó virágot meg fotósfelszerelést meg elhelyezkedett a közelemben, így tovább kellett állnom. Eh, jó kis hömpölygő turistamenet, Lenin-mauzóleum, Vörös tér, Kreml, GUM áruház, tányérsapkás rendőrök és fotózkodó járókelők! Ugyanazt a madaras pólót viseltem, mint 3 éve, ugyanaz a békés forgatag kerülgeti a virágágyásokat és szökőkutakat, legfeljebb most főszezonban kicsit többen vannak, és van szelfibotjuk. De én olyan álmos vagyok, hogy még az érzelmek sem tudnak elönteni, hogy lám, mennyi minden történt az a bizonyos hihetetlenül csodás 2013 májusi úthoz képest.

Placckart, a finnugristák közös szerelme. Aki nem tudná, a legolcsóbb jegy az ottalvós orosz vonatokon a placckart, mely során egy-egy vagon afféle hostellé változik, fel- és lehajtható ágyakkal és ágyrészekkel, egy-egy bunkerben kettő-kettő fent és lent. A kalauz kiosztja az ágyneműhuzatokat, és mindenki pillanatok alatt kényelembe helyezi magát, felveszi a pizsit, elkészíti a teácskáját, megfőzi a zacskós tésztát, és a továbbiakban nagyon ügyel önmaga és más emberek nyugalmára. A vonat megnyugtatóan zakatol egész éjjel, az emberek többsége azonnal bekucorodik az ágyába és alszik/pihen, és mivel majdnem mindenkinek túl rövidek a fekvőhelyek, választás elé áll: vagy kinyújtja a lábát, és minden egyes elhaladó beleütközik a talpába, vagy behúzott térdekkel bekkeli ki az utat. Kényelmetlennek hangzik, de megvan az egész hangulata, ahogy a fémtartós sztakánnal vonulunk ki a folyosó végén található szamovárhoz, majmokat megszégyenítő ügyességgel mászunk fel és le a bunkerjeinkbe (én kifejezetten fent szeretek aludni), bután mosolygunk a minket megszólító oroszokra (rád hagyom öregem, biztos igazad van… egy mukkot sem értek belőled), és bámuljuk az idegen orosz falvakat. A Volga-vidék jobban hasonlított az otthoni, vagy a képeken látott tájra. Dombok, lomberdők, szántók, kisebb folyók. Sötétbarna faházak cikornyás ablakokkal. Nem az a kietlenség, amit Sziktivkar felé menet tapasztaltunk.

kaikki muumit ovat laaksossa

...avagy mindenki a helyén van. A rémes izgalmakkal várt vasárnap után újra hörcsögmentes az újlipótvárosi lakás.

Mikor 2005-ben a nővéremhez került az első hörcsög, nem teljesen éreztem át az izgatottságát és autista tulajdonságnak képzeltem azt is, hogy minden lehetséges fellelhető szakirodalmat el akar olvasni hörcsögügyben.

Hát nálam csak 3 napig voltak a kis dögök (nővérem példányának gyermekei), de egyszerre öten, és jelentem alássan, doktorálni tudnék a hörcsögök etológiájából/fiziológiájából/filozófiájából.

Ezt a stresszt.

Három éjszakán át folyton a hörcsögökkel álmodtam, és rendszeresen hajnali 4-5 közt kiszaladgáltam, hogy megvannak-e.

Napközben nem elég, hogy néha indokolatlanul megvárattak a gazdijelöltek, de amúgy is állandó ellipszispályán keringtem a ketrec körül, hogy jó-e minden, rendben van-e az összes. Mindig. Tudtam, hogy most éppen _alszanak_, mert délután kettő van és ez a dolguk, de akkor is. Miért nem mozognak. Miért ilyen pózban fekszenek. Hjalp.

Minden lehetséges hörcsögbetegséget beleképzeltem már az alomba. Vakaróznak? Tuti parazitások! Oldalra dőlve alszanak? Haldokolnak! 3 órája nem nyúltak a táphoz? Készíthetem a sírhelyet! Nem viszik el! Látszik rajta, hogy mindjárt feldobja a talpát! A nyakamon marad, amíg kiszenved...

Mert hát én elvileg csak 1 napra őriztem volna meg őket, és abszolút nem voltam berendezkedve kisállattartásra. Izé, jó még a kétéves lenmag hörcsögetetésre?

Mégis, most, hogy újfent csak Csabát és engem tartalmaz a lakás a gerincesek közül, kicsit üresnek érzem a világot. Többé nem maradhatok fent késő estig az akrobatáskodó hörcsögöket bámulva, és nem konstatálhatom elégedetten, hogy belerágtak a negyed koktélparadicsomba, amit az este kikészítettem nekik. Továbbmentek, és csak remélem, hogy jó lesz nekik... bár maximálisan bízom minden új gazdában.

Ilyen lehet... nevelőszülőnek lenni?

try everything (b*tch)

W.D. úr blogjára tévedve újra mentálisan lekevertem magamnak egyet, hogy miért nem szocializálódtan többet a Világkongresszuson, ha ott volt rá a lehetőség.

Ebben a szellemben megpróbálok Udmurtiára kicsit okosabban felkészülni.