It's only pain

Nahátnahát.

Mit csináljon az ember, ha hulla fáradtan du. 3 körül hazaért (úgy, hogy majdnem elütötték), aludni akar, de akkor tudja, hogy mire felébred, már semmi nem lesz nyitva, márpedig ha nem mozdul el otthonról, begolyózik?

Persze elcseszi az időt...

Bár nem volt erőm random napot tartani, végül egész jó kis random napom volt. Elindultam zsemlét venni, mire kikötöttem az Alexandra könyváruházban, vettem egy Poirot-könyvet, majd a Tesco Expresszben (miután kiengedtem magamból az összes szunnyadó (MÉLYEN szunnyadó)) idegengyűlöletemet a viselkedni nem tudó arabszerű cserediákokon,  némi zsemlével, édességgel és borral tértem haza. Fogalmam sincs, miért vettem pont chilei bort, annyit tudtam, hogy nincs kedvem a szokásos pillangós Merlot-hoz, így kerestem egy hasonló árú cabernet-t. Meglepetés akkor ért, amikor megpróbáltam kibontani: csavaros ugyanis a teteje, mint az üveges ásványvizeknek. Egyébként nem rossz, bár ittam már jobbat is.  Íze van, ereje van, de valahogy miután lenyeltem, olyan íze marad, mintha csak vizat ittam volna - ellenben kékre festi a szám szélét.

Ezenkívül újra festettem a hajam, egyedül, kissé kihívás volt, de sikerült... padlizsánlila, megint, de majd kibronzosodik. Lila foltok vannak a fejemen.

És megnéztem egy rakás How I Met Your Mother-t. Egy időben néztem, de aztán nem volt erőm hozzá, ma van először, hogy sikerült.

A tavaszi tali nem hozta meg a lelki feltöltődést, amire vártam, ellenben komolyan fenyegetett a fagyhalál... az anyámmal való alig tízperces beszélgetés egy-két mondata ellenben rázott rajtam akkorát, hogy most már egészen alakuljak... még egy fokkal tisztább a dolog, és nem csak talán, ebben biztos vagyok. Könnyebb így feldolgozni a dolgokat. És a feldolgozás végterméke némi optimizmusra ad okot.

-Hegedülj!

Hát persze. Szerdán is a hegedű volt, amihez először nyúltam. Tavaly éppen fontos is volt, hogy hegedüljek sokat, és el is felejtettem, ami akkor élénken élt a tudatomban, nevesint hogy a hegedű mennyit segített továbblendülni. Persze most is lenne motiváció, rugdosnak a haramiákok, hogy nem vagyok elég jó.

Már csak az önértékelési válsággal kell megküzdeni. Ez lesz a legnehezebb, ezzel kapcsolatban tudom a legtartósabban meggyőzni magam, hogy minden hiába. És ilyenkor rogyok a földre és érzek hiábavalónak mindent, ami eddig a javulás érdekében történt.

Annyival egyszerűbb lenne kinyúlni a napon, hagyni magamt kiszáradni és elfogadni, hogy semminek semmi értelme, kudarc vagyok mert kudarcot vallottam, és nem kell semmit sem várnom az élettől... de megy előre az idő, kellek az embereknek, nézek a szemükbe, gondolkozom, tervezek, és valahogy mégis haladok előre. Belül üresen, tátongó hiánnyal, megrendült önbizalommal, de megyek, mert kell. Nem lehet lefagyasztani az életet.

Biztos ez így jó, csak nem mindig érzem az értelmét.

A húsvét a feltámadástól szól. Lassan a böjt is lejár.

Fájdalmasabb a kidobott félnek lenni. Könnyebb, nincs benne annyi kérdőjel, de nehezebb elfogadni, hogy nincs jövő. Nehezebb meggyőzni magamat arról, hogy ez így jó. Nehezebb megtartani a méltóságomat. Tüskékkel dobálnak, ahányszor csak életjelét látom. Elmondhatatlanul hiányzik.

Nem érdekel, ha elegetek van a panaszkodásaimból. Jólesik kiírni.