szemelvények - blogbejegyzés-kezdemények összegyűjtve

Tegnap levágattam a hajam. Hogy szerény legyek és visszafogott: k.rvajól nézek ki vele. :D Ennek örömére berohantam az első outlet boltba és vettem egy felsőt, amit sokkal inkább a húgomon tudnék elképzelni, mint magamon (fehér, csillog, pillangós, és egy hatalmasnagy, kosarasmezre emlékeztető szám is van rajta), de annyira jól állt és olyan felemelő volt az új fejemmel a megszokott sötét színek helyett valami újba és fiatalosba bújnom, hogy azonnal megvettem, jelentősen túllépve az amúgy is jelentősen túllépett napi költségvetésemet... de hát na, többisveszett. A megújultak lelkesedésével és magabiztosságával vetettem bele magam a nap eseményeibe, holott fogalmam sem volt, hová újulok. Vannak időszakok, amikor az ember ki akar törni a szokásos mókuskerékből, de én még pont nem untam bele. Tehát örvendek, feltöltődve érzem magam, de ez nem esik egybe az elhatározással, hogy mostantól más lesz. Majd lesz olyan is. Talán még nyár előtt.

Feljöttem a földalatti megállójából az Operánál és pillanatok alatt kiszúrtam a sok kiskosztümös, magassarkús, kimerevített hajú nő közül a kötött kabátba, poncsóba burkolózó, rongyhátizsákos édesanyámat. Sokkal fiatalabbnak tűnt a fent említett hölgyeknél, pedig körülbelül ugyanannyi idős, negyvenhat éves. Keresetlen szépsége, természetessége, széles, ferde fogú mosolya (mely szinte pontos mása az enyémnek) pár percre odavarázsolta nekem a nagyárpádi ház és a család nyugalmát és harmóniáját. Oázis volt a nagyváros sivatagában, egy cseppnyi biztonság. Hozzábújtam és legszívesebben vele maradtam volna egész este, amíg haza nem megy.

Csörgettem, csörgettem, nem vette fel. Leraktam, hívtam pár perccel később. Akkor sem vette fel. Már megfordult a fejemben, hogy megint "büntiben" vagyok valamiért, ahogy régen is néha "büntiben" voltam időnként. Aztán sokadszorra mégiscsak felvette. Hát mi van, el vagyok felejtve? Nem, nem persze, találkozzunk. Kedves volt, szívélyes, barátságos, de ez engem nem elégített ki. Akárkivel lebonyolíthattam volna ezt a beszélgetést. Hahó, madárkám, én nem holmi kedves ismerős vagyok, akivel egyszer jól elbeszélgettél egy táborban!

Ácsorogtam a koncerten és azon gondolkoztam, mennyi esélye volt annak, hogy ez megtörténjen. Vannak emberek, akikkel kb. várható, hogy valahogy valamikor összekerülök. Másokkal meg magam is meglepődök, hogy jóban lettem és fontos része lettek az életemnek. Elgondolkozom, ilyennek láthatnak kívülről, mivel foghatok meg embereket, hogy a közelemben akarjanak lenni - lehet-e ezeket tudatosítani. De a gondolataim visszakanyarodnak az emberekhez, akiket ismerek, és elönt a hála irántuk, hogy léteznek és ott vannak és kitöltik az életemet, és a Nagy Világformáló Sors iránt (megszemélyesítése fakultatív), hogy összeeresztett velük valahogyan, és engem is alkalmasnak teremtett az összeeresztésekre.

Nehezen szokom meg a népszerűséget. Az emberi kapcsolatok annyira előtérben vannak nekem, hogy egyéb szükségleteimet és kötelezettségeimet elképesztően háttérbe tudom szorítani. Egy idő után viszont én is elfáradok, és akkor már az emberi kapcsolatok sem mennek olyan jól. Még nem alakult ki az egyensúly.

Meglepően sokat gondolok a tavaly ilyenkorra. Ennek egyrészt oka a tavaszillat, mely nem hagyhat hidegen senkit, még azt sem, aki itt Pest kellős közepén él és betonban tölti napjai nagy részét, másrészt az is, hogy a zenelejátszóm még mindig jelentős mértékben tartalmaz olyan számokat, melyeket akkor hallgattam, és előjönnek velük a gondolatok. Nem is a március, hanem inkább az április. A szedjükösszemagunkatésinduljunkelőre-időszak. Forget yourself, and who you are, another life is not that far, énekli Charlotte a See Me in Shadow-ban, akkori elsőszámú sírásfakasztó dalomban. Valahol érthető, hiszen szívesen emlékszem vissza izgalmas korszakaira az életemnek, és a tavaly ilyenkor kétségtelenül izgalmas volt.  Sok döntéshelyzetbe kerültem bele, dönthettem, hogy élek-e a lehetőségekkel, amiket az élet felkínált - van, amivel éltem és van, amivel nem. Van valami felpezsdítő a nyomásban, ami ilyenkor rám nehezedik, érzem, hogy élek. A most április is izgalmas, de most csak beleülök és kibontakoztatom azokat a döntéseket, amiket akkor hoztam meg. Akkor még nem tudtam, jól döntök-e... most már azt hiszem, kijelenthetem, hogy jól döntöttem és büszke vagyok az akkori énemre, hogy úgy csinálta, ahogy.

Életemben először úgy lett vége a márciusnak, hogy kapcsolatban maradtam. Ez, hölgyeimésuraim, epic win.

- Megbánod te még, hogy bekerültél az MTT-be! - mondta icke. Én ugyan egy percig nem bántam meg eddig, és csodálkoztam, hogy ezt mondja. Egyelőre nekem az MTT egy csodálatos dolognak tűnik. De az a bizonyos Magyar Tolkien Társkereső! Estel is bölcsen bólogatott icke kijelentésére. Hogy az felőröl lelkileg, és annyi fájdalmat okoz, hogy képes elhomályosítani a jót.

Nos kétségtelenül így lenne ez velem is, ha az MTT az első olyan hely lenne, ahol szeretnek és elfogadnak. Valószínűleg hamar összejönnék valakivel, aki nagy valószínűséggel lelkis, belevetném magam a társaság munkájába és persze belé is, és szétőrölnénk egymást, szembesülnénk az első kapcsolatok összes problémájával, nem hinnénk el, hogy máshogy is lehetne csinálni, emellett pletykatémák is lennénk, ehhez hozzátartozna az a speciális lelkiállapot, ami az MTT-ben uralkodik, nagy dirrel-durral szakítanánk, és szembesülnénk azzal, hogy ott van a társaság, amit továbbra is mindketten imádunk, és a másik, akit még legjobb esetben is csak egy-két hónap múlva akarunk viszontlátni. És még előfordulhat, hogy a másik összejön valaki mással a társaságból, ami aztán végképp megkeseríti az életemet, és menekülnék az egészből, de hát nekem a mindenem az MTT, itt találtam értelmet az életemnek, itt találtam barátokat.

Nos, ez az, ami velem már megtörtént. Nem pont így, nem is ilyen mértékben, de nekem is megvolt 17-18 éves koromban a társaságom, akik először elfogadtak, és nagy szerencsémre akkor már túl voltam az első kapcsolatomon, amikor pedig kapcsolat-para volt, még mindig én voltam a kevésbé szenvedő oldalon, de így is megéltem széthullást, az elidegenedést, a csalódást, azt, hogy amire támaszkodtam, úgy omlott össze, hogy tisztán látszott: eleve üres volt és instabil. De már tudtam, milyen együtt lenni, szeretve lenni, és így kerültem az MTT-be. Az életem pedig áll egyéb lábakon is. Van egy csudajó családom, egy kollégiumom, benne két nagyon drága barátnőm, egyéb barátnőim a szakról, egy szerető barátom, aki kibír, egy zenekarom - hogy csak a legközelebbieket említsem. Az MTT-nek persze megvan a maga helye, jelenleg az a legérdekesebb, legkülönlegesebb része az életemnek, de azt hiszem, "felnőttem" eléggé ahhoz, hogy talán nem roppant össze.

Álltam a 4-es villamos ajtajánál a Blahán és vártam, hogy elfogyjon a leszálló emberfolyam. Az utolsók közt egy kedves arcú srác szállt le - hirtelen rám nézett, elmosolyodott és mosolyogva ment tovább. Bámultam utána, biztos voltam benne, hogy nem ismerem, és abban is, hogy a mosoly nem gúnyos volt. Felszálltam a villamosra és a következő két megállót én is mosolyogva utaztam végig.