smaragdszilánkok

Feleim, ha valaki azzal kezdi a mondandóját, hogy "te egy nagyon értékes ember vagy", vegyétek úgy, mint zöld jelet a pánikolásra.

Azért egy kicsit haragszom. A nagy semmiből egy tucatnyi dolog pattant elő, egymás után hosszú tömött sorban, és nem azért, hogy megoldjuk, hanem hogy a szakítás okaként tanúskodjanak... holott most láttam őket először. Én anno legalább adtam egy esélyt a dolog megmentésére.

És ha már előkerültek, egyórányi faggatás után, és ott fekszem, küszködök a remegéssel és kétségbeesetten megkérdezem, most mi van, nem az a válasz, hogy "nem tudom".

Nade ne ez legyen most a lényeg... ettől nem fog változni semmi.

Hideg űrt érzek magamban, mely belülről mérgezi a hangulatomat, az elmémet, az önbecsülésemet... kimegyek az emberek közé, de fél óra múlva már szaladok is vissza, hogy összekuporodjak és a megszűnést kívánjam. Nem bírok látni másokat. Fél óra után pedig rám telepszik a magány (Nóri sajnos most elment, egyedül vagyok a szobában), és úgy érzem, megbolondulok, ha még egy pillanatig szembesülnöm kell magammal. Érdemi munkához pedig tompa az agyam.

Idő, idő, idő... meg Szonja... nagyon hiányzik.

Meg tavaszi tali... jaj de várom már. Az kell nekem, Tata, természet és MTT-sek. Meg anya, hálistennek szombaton látom. Addig elköltözöm az unokatesómhoz.

Nem azért írom ezeket, hogy sajnáljatok... lehet sajnálni, én is sajnálok elég sok mindent, de számomra feldolgozhatóbb, ha kiírom magamból, ami bánt. Saussure bácsi is megmondta, hogy a nyelvben él a gondolat, és ha ki tudom fejezni, a gondolat maga is tisztább, és az érzelem is megfoghatóbb. Nem mindig egyértelmű, pontosan mi fáj a legjobban.

We're given and denied...